𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

05 | nem megyek veled sehova!

Miután Seungmin elment, letelepedtem a kanapéra azzal a céllal, hogy egy filmmel elterelem a figyelmem, de sajnos mint várható volt, befuccsolt ez a tervem.

Így, este háromnegyed kilenc körül szenvedek az ülőalkalmatosságon, jelenleg fejjel lefelé szemezve a tévével, amiben a kitűzött film végeztével már kitudja mi megy és mióta.

Szerintem nem mondok újat, ha megemlítem a levelet, ami azóta ott hever a kukában, mióta kivágtam.

Nem is emlékszem már, mit is írt bele?

Lemászok a kanapéról, de majdnem el is esek, annyira megszédültem így hirtelen. Pár másodperc után újra használhatónak érzem magam, elindulok ki a konyhába, hogy előszedjem azt a szájbatekert papírt. Egymás mellé rakva a két cafatot igyekszem eggyé varázsolni, olyanná, mint amilyen volt, mielőtt széttéptem.

,,Ha úgy gondolod megpróbálkoznál mégegyszer a visszajutással, holnap várlak a stúdióba. Azt hiszem tévedés történt, szóval örülnék neki, ha eljönnél,

LM"

Egy hitetlen ciccegést elengedve dobom el a papírokat hagyva, hogy hadd szálljanak arra, amerre akarnak. Kínomban felkönyökölök a pultra, tenyereimbe temetem az arcom, míg ujjaimmal beletúrok az előreomló frufrumba, s késztetést érzek, hogy beletépjek.

Erre nem tudok mit mondani. Most komolyan küldött egy kurva levelet, felkeresett, csak, hogy közölje, szerinte tévedés történt??? Hát bassza meg, szín tisztán kimondta a kurva nevemet és azt is, hogy húzzak el a táborból! Most mégis mi a szart vár? Hogy bedőlök neki és tárt karokkal fogadom majd?

Meg a nagy lófaszt, azt. Belőlem mégegyszer nem csinál bohócot, az is biztos.

Nem szólok semmit, még egy káromkodás sem hagyja el ajkaim, csupán fogom magam, felkelek, s a papírdarabokat felkapom, majd úgy, ahogy vagyok, egy szál melegítőnadrágban, pulóverben és papucsban kilépek a lakásból, leszambázok a lépcsőkön egészen a postaládáknál sorakozó szemetesekig.

Nem szórakozok többet, kivágom, mielőtt bármi hülyeség átfutna az agyamon.

Mielőtt indulnék vissza, hallom, hogy valaki megnyomta a kapucsengőt, így visszamegyek, ne várjon feleslegesen.

Legalább neki legyen jó napja, ne fagyjon meg idekint.

Arrébb állok, ahogy kinyitom az ajtót, így a számomra ismeretlent beengedve, mit sem törődve, hogy meghajolt, csak becsukom mögötte az ajtót, majd lomha léptekkel elindulok vissza a lépcsőházba.

Kezdek fázni, úgyhogy megsokszorozom lépteim sebességét, de mikor felérek a harmadik emeletre, szemöldökeim összeszaladnak a látványra, ami fogad.

– Segíthetek valamiben? – húzom fel egyik szemöldököm, összefont karokkal az idegenhez sétálva, aki épp az én lakásomnál csenget.

Körülbelül fél percig nézzük egymást csendben, amit megelégelek, nem elég, hogy csak bámul, mint valami idióta, kezdek fázni a hiányos öltözékemben, így mit sem törődve a néma férfivel, fogom magam és elindulok be a lakásba.

– Tegnap miért nem jöttél el?

A küszöb után megtorpanok, majd olyan gyorsan kapom hátra a fejem, hogy belesajdul a nyakam. Értetlenségemet kifejezve összevonom a szemöldököm, s oldalra döntöm a fejem. Ezt látva a velem szemben álló lehúzza arcáról a maszkját, így a lakásomban világító lámpa segítségével felismerni vélem az arcát.