𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

13 | kutató expedíció

Tegnap, miután hazaértem a munkából, szinte azonnal bezuhantam az ágyamba, hisz konkrétan az otthonomig kergetett az álmosság. Viszont, ahogy a párnámra hajtottam a fejem, hirtelen minden fáradtság kiszállt belőlem és egészen vagy hajnali fél kettőig vissza sem talált hozzám.

Tíz-féltizenegy körül elégeltem meg az álmatlanságomat, ezért – mivel az agyam sem volt hajlandó kikapcsolni, semmi esélyem sem volt arra, hogy a közeljövőben álomra tudjam hajtani a fejem – inkább úgy döntöttem, egy azóta – vagyis a tábor óta – nem folytatott sorozatommal fogom elűzni az unalmam.

Ez egészen jól ment, úgy negyed óráig, viszont az ágyammal szemben lévő falon megakadtak a szemeim, hiába nem volt rajt semmi, mégis több ideig bambultam előre, mint amennyit néztem a gépet. A tekintetem le sem veszem a falról, úgy hajtom le a laptop tetejét, nem is törődve a képernyőn keresztüli, folyamatban lévő történésekkel. Valamiért nem hagy nyugodni a dolog – nem feltétlen Minho felzaklatottsága, hanem az, hogy ő és Seungmin mit kerestek a plázában.

Lehet, Minho azért kereste fel Seungmint, mert látta a véletlen történt hívásomat és rajta keresztül akarta megtudni, hogy mégis mi van velem?

Nem, ez lehetetlen. Minhot nem érdeklem – semmilyen szempontból –, ez látszott is rajt, hisz mikor rám pillantott mindent láttam a szemeiben, csak aggodalmat nem. Úgy érzem, én nem az az ember vagyok számára, akire kíváncsi, látom rajta, hogy nem kedvel engem.

Talán ez az oka annak is, hogy miután kudarcot vallottam a dalírással kapcsolatban, ő ellökött magától és nem kért a segítségemből.

Lehet, nem csak nekem lenne jobb, ha tényleg megmondanám neki; nekem nincs helyen a táborban.

Szerintem nem véletlen, hogy az elsők közt voltam, aki elhagyta a tábort, megeshet, azóta rájött ő is, hogy vannak ugyanolyan – ha nem jobb képességűek a táborban, akiknek igenis van ott helyük, velem ellentétben.

Holnap megmondom neki. Szerintem örülni fog, hogy nem kell feleslegesen rám pazarolnia az idejét, ráadásul nem is fogok feleslegesen az idegeire menni.

Valamiért nyomást érzek a mellkasomban...
Ilyen volt, mikor kiestem a táborból.

Talán csalódtam?

Akkor igen, magamban.

És most?

Minhoban, mert hagyta, hogy feladjam?

Nem, ez nem az ő hibája. Ő nem ismer engem, nem tudja, mit érzek... nem tudja, hogy túl sokat csalódtam már magamban és félek, ez újra megtörténne.

Nem akarok több kudarcot vallani,
nem akarok többször pofára esni,
nem akarom, hogy bárki is nevessen rajtam,
nem akarom, hogy Seungmin csalódjon bennem,
nem akarom, hogy aggódjon értem,
nem akarok mégegyszer sírva lefeküdni,
elég volt.

Holnap felhívom és közlöm vele, végeztünk.

A falon lógó óra kattogása belehasított a hallójáratomba, ezzel kizökkentve az egyre mélyebbre úszó gondolataimból.

Fejem felkapom, s a hang irányába pillantok, mégsem látom a sötétben, hogy mennyi időt mutat a kis szerkezet. Megrázom a kobakom, mivel nincs kedvem ismét letargiába esni, igyekszem elűzni az utálatos gondolataim, amik sajnos valahogy mindig megtalálnak engem olyankor, mikor egyedül vagyok.