𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

23 | a valódi ok

Amúgy nem zavaró, hogy mindig ilyen hosszúak a fejezetek? 😟

– T-te meg mit... – kapom reflexből fedetlen mellkasom elé az ágyra dobott pólóm, miközben hatalmas szemekkel nézek az ajtóban álló fiúra. Kell egy kis idő mire szóhoz tudok jutni a hirtelen kialakult sokk miatt, amit Minho okozott a hirtelen megjelenésével. – M-mióta állsz ott?? – vonom kérdőre hisztérikusan, nem is foglalkozva azzal, hogy pár oktávval feljebb siklott a hangszínem az átlagosnál.

– Asszem' pont eleget láttam... – szaladnak össze szemöldökei, mire kínomban akár egy gyufa, amit meggyújtanak, lángolni kezdett szinte mindenem; a nyakamtól az arcomon át a fülemig.

Már lassan azt sem tartanom kétesnek, hogy a hajam helyén lángcsóvákat hordok a fejemen.

– Te hülye perverz állat! – kapom fel az első kezemnek ütköző, a földön heverő cipőmet, amit nagy lendülettel Minho felé hajítok. – Húzz innen! – lököm el az ajtóból, hogy be tudjam csukni előtte a nyílászárót. Amint ez megtörtént, egyből elfordítom a kulcslyukban tárolt kulcsot, majd a hátamat nekivetem a falapnak, mielőtt ismét megszólalnék. – Hogy jutottál be? – kérdezem hitetlenül, miközben lepörgetek a fejemben minden lehetőséget, de nem jutok előre, hisz tisztán emlékszem, hogy tegnap bezártam magam mögött a lakásom ajtaját.

– Mikor itt aludtam hozzám vágtad a kulcsod, mielőtt elmenték dolgozni. Gondoltam visszaadom, de úgy tűnik elég rosszul időzítettem... – mondandója végeztével hangja egyre tétovábbá válik, viszont mielőtt még kínomban elásnám magam a föld alá, hangja hirtelen visszaáll a megszokott, idegesítő állapotába, ahogy hirtelen szúr szíven következő kérdésével. – Miért hazudtál, hogy dolgozol?

Úgy érzem, jobb úgy tettetni, mintha meg sem hallottam volna, így lassú és halk léptekkel elszambázok az ajtó elől, miközben magamra rángatom az eddig a kezemben tartott fekete pólómat.

– Jisung, ne játszd a hülyét, gyere ki! – nyomja le a kilincset, de miután rájön, hogy az bizony zárva van és nem fog kinyílni, egy frusztrált sóhajt hallatva kopogni kezd a falapon. – Han, ne játssz az idegeimmel!

– Eddig nem úgy volt, hogy Lee vagyok?

Felhúzott szemöldökkel, kérdő tekintettel állok vele szemben, miután gyorsan elfordítottam a kulcsot a zárban és hirtelen kinyitottam az ajtót.

– Egyébként – csúsztatom mellkasára mind a két kezem, hogy arrébb lökjem és ki tudjak lépni a szobámból. – Elég gonosz húzás lett volna tőled, ha úgy jössz be a házamba, hogy én nem vagyok itthon, nem igaz?

– De itthon vagy.

– Mondom, ha – hangsúlyozom ki a kötőszót. – Megint a véletlenre bíztad a dolgot és "kitaláltad" – rajzolok idézőjelet a levegőbe. –, hogy itthon vagyok?

– Nem vagy vicces, Jisung – forgatja meg szemeit még mindig a szobám előtt állva.

– Bocs, Lee. Ezek szerint neked sokkal jobb humorod van az élethez, mint nekem – emelem fel kezeim védekezően. – De abbahagyhatnád ezt a kitalálós hülyeséget, mert kezdesz... az agyamra menni!

Azt azért mégsem mondhattam, hogy kezd megijeszteni...

– Nem hallottál még a szerencséről? – sétál be utánam a konyhába, majd vágja le magát az egyik bárszékre.

– Hallani hallottam, de nem hiszek benne – vonok vállat, majd miután elindítottam a kávégépet összefont karokkal fordulok a jelenleg nálam élősködő mentorom felé, miközben nekidőlök a konyhapultnak.