𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

11 | az az átkozott fejfájás

publikáltam egy hyunines ficit, akit érdekel, lesse meg 🥺👉🏻👈🏻

Másnap reggel mire felkeltem, Seungminnek nyomát sem találtam a lakásban. Tisztában vagyok vele, hogy elment dolgozni, mégis rosszul érzem magam egyedül.

Lehetett vagy fél tizenkettő, mire kikecmeregtem az ágyból, de mivel Seungminnek hála ma nem kell bemennem dolgozni, nem is nagyon érintett meg a dolog, hogy majdnem a fél napot ellébecoltam az ágyamban. Rettenetesen fáradtnak és kimerültnek érzem magam, hiába aludtam körülbelül hat-hét órát, a hangulatom és úgy érzem én magam is olyan vagyok, mint valami frissen mosott szar.

Lassan mászok ki a szobám rejtekéből, legelőször a fürdőt megcélozva, mivel úgy rémlik, a kötszer valahol az ottani szekrényben lapul, szerencsére pont olyan magasságban, amit csak azzal az átkozott sámlival érek el. A fürdést kihagyom most reggel, hiába nem zuhanyoztam le este, nem érzem olyan fontosnak, hogy megmosakodjak. Mivel ma úgysem megyek sehova, illetve egy nap kihagyást nem lehet észrevenni, nem olyan, mintha egy hétig vagy hónapig nem fürödtem volna, plusz azt a pénzmennyiséget is jobbnak vélem megspórolni, mintsem elpazarolni, hisz nem vagyok olyan állapotban, hogy a zuhanyzás öt percnél kevesebb időbe teljen. Szerintem elmászni a fürdőig tovább tart, mint öt perc.

A sámlira fellépve próbálok egyensúlyozni, nehogy még a nyakam is kitörjem. Nem akarok meg több gondot zúdítani Seungmin nyakába.

Sóhajtva veszem elő a megtalált kötszert, majd csukom vissza a szekrény ajtaját nem kicsi lendülettel, megfeledkezve arról, hogy a másik kezem még mindig ott van, így egy nyüszítés kíséretében rántom el a megcsonkított ujjaim.

Próbálok pozitívan állni a dolgokhoz és nem nekiállni sírni, mint egy ötéves, bár a rendkívül alacsony fájdalomküszöböm igencsak szeretné, hogy kiadjam magamból az ütés okozta fizikális sérelmeim, így megegyezve a bensőmmel csak halk könny-potyogtatásba kezdek, miközben egy kézzel próbálom úgy letekerni a gézt, hogy ne guruljon el a világ végére.

Hosszú ideig kínlódom, mire be tudom kötni a tegnap estihez képest még háromszorosára duzzadt csuklómat. A fájdalom elkerülése érdekében nem kötöm szorosra, bár így nem annyira biztos a tartása, de mivel a fájdalomtűrő képességem a béka segge alatt van (szerintem igazából nekem nincs semmi féle ehhez hasonló kvalitásom), nem is bírnám ki, ha egész nap szorítaná a csuklómat. Inkább igyekszem nem szándékosan rángatni, vagy nekivágni mindennek a kezem, esetleg véletlen lekapni róla a rátekert gézt. Mivel az anyukám jóvoltából megtanultam kezelni az ilyesfajta dolgokat olyan szempontból, hogy nem futok azonnal valakihez, és nem is nyúlok gyógyszerhez a fájdalomcsillapítás céljából, vagy esetleg valamiféle krémhez vagy kenőcshöz, ami elősegítené a duzzanat csökkenését, ehelyett csak egy hidegvízzel átitatott konyharuhát tekerek a csuklóm köré. Olcsó és házias megoldás, ráadásul attól sem kell tartanom, hogy valami olyasfajta kiütésben vagy allergiás reakcióban halok meg, amit bármelyik gyógyszer tartalma okozhat.

Annyiban jó a dolog, hogy a fél napom már elment, így kevesebb időm marad egyedül lenni és a nyomorúságos életemen gondolkozni. Viszont mielőtt ismét magamba zuhannék, megcélozom a szobámat, mivel valahol ott rejtőzik a telefonom és a fülesem is.

A zene gyógyír mindenre. Legyen szó lelki vagy akár fizikai sérelmekről is.

Először hanyatt vetem magam az ágyon, hagyom, hadd csukódjanak le a szemeim. Nem épp alvást terveztem, de ahogy pilláim összezárultak, s fejem érintkezett a paplannal, mintha leütöttek volna, olyan gyorsan zuhantam álomba a fülemben dübörgő Butterfly kíséretében.