𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

16 | fogat a semmiért

Reggel riadtan ülök fel az ágyon, azt sem tudva hol vagyok, vagy éppen mi vagyok. Az egyetlen dolog, amit jelenleg észlelek az a rohadt csengő, ami szüntelenül szól, mintha az illetőnek az élete múlna rajta, hogy ha nem fekszik rá a csengőre, valaki jön és megöli.

Bosszúsan kelek ki az ágyból, nem törődve a szerteszét álló hajammal, illetve a medve mintás pólómmal, amit pizsamának használok. Kicsit se nyugodt mozdulattal nyitom ki az ajtót, akkora lendülettel, hogy arcon csap a hideg szellő.

– Ember... mindjárt dél van – mér végig összevont szemöldökkel Minho. – De jó reggelt.

– Baszd meg! – kiabálok rá teljesen kikelve magamból, majd rávágom az ajtót, és visszasietek a szobámba felöltözni.

A legelső farmert és pólót rángatom magamra, amit megláttam a szekrényemben. Épp az övemmel szórakoztam, mikor meghallottam a bejárati ajtó nyitódását, ezért úgy ahogy voltam – mármint a pólóm aljával a fogaim közt – kisiettem a szobából, ahol majdnem belebotlottam Minhoba.

– Ki mondta, hogy bejöhetsz? – vágom csípőre a kezem, természetesen miután leengedtem a pólómat.

Én nem fogok úgy csinálni, mint ő.

– Húzz ki! – mutatok a bejárati ajtóra, miközben szúrós szemekkel illetem Minhot.

– Beszélni jöttem – forgatja meg a szemeit. – Ne nehezítsd már meg a dolgokat, Jisung.

– Akkor sem látlak szívesen! – fonom keresztbe karjaim, igyekezve magabiztosságot árasztani szavaimból, mégis késztetést érzek, hogy elpillantsak róla.

Gáznak érzem, hogy tegnap este tényleg zavarba jöttem miatta. Számomra ez jelenleg akkora trauma, mintha... mondjuk magamhoz nyúltam volna Minho miatt.

Ami persze soha a büdös életbe nem fog megtörténni... Jézusom!

– Akkor velem jössz! – ragadja meg a karom, majd egy könnyed mozdulattal elkezd húzni az ajtó felé.

– Mi a? Engedj el! – próbálom elrántani a kezem, de túl erősen fogja, így nem tudok tőle szabadulni. – Minho, engedj már!

– Nem, Jisung! Most szépen velem jössz, mert nekem is véges a türelmem!

Kicsit sem finomkodik; úgy rángat maga után le a lépcsőn, hogy ha nem szedném a lábaimat, simán lezuhannék és kitörném a nyakam.

– Sikítani fogok, hogy el akarsz rabolni, engedj már el! – torpanok meg a lépcsőfordulóban, ezzel valamilyen szinten megakadályozva, hogy Minho ki tudjon rángatni az épületből. – Nem zártam be a lakásomat... ha valamit ellopnak, fejbeverlek!

– Miért nem zártad be az ajtódat? – fordul vissza unottan.

Hát baszd meg, talán azért, mert kirángattál a lakásból???

– Mert nem tudtam? – kérdezek vissza nem éppen kedves hangsúllyal.

– Jó, menj zár be az a... – ahogy elengedi a karom, egyből megfordulok és futni kezdek a lakás felé. – Hé!

Hallom, hogy utánam ered, így egy vékony visítás szerű hang akaratlanul kiszalad ajkaim közül, míg testemet elárasztja az adrenalin, s olyan hevesen kezd verni a szívem, mintha valami gyilkos elől menekülnék éppen.

– Állj már meg!

Olyan gyorsan szedem a lábaim, amilyen gyorsan csak tudom, de az egyik lépcsőfokon kibicsaklik a lábam és elveszítem az egyensúlyom. Majdnem taknyolás lett az akció vége, de szerencsére a korlátba kapaszkodva sikerült elkerülnöm az esést. Viszont Minho cipőtalpának hangja egyre hangosabb lesz a lépcsőházban, ami ismét arra késztet, hogy kezdjek el futni, hisz már csak pár lépcsőfok választ el a lakástól.