𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

10 | talán mégsem kéne

ÉN
Akkor mégis mire akarsz koreográfiát csinálni?

NAGYOKOS🤦🏻‍♂️
Zenére?

ÉN
De milyen zenére úgy értem

NAGYOKOS🤦🏻‍♂️
Majd keresek valamit

ÉN
Értem

╔═════ஓ๑♡๑ஓ═════╗

╚═════ஓ๑♡๑ஓ═════╝

Az ajkaimat összepréselve döntöm fejem a busz ablakának, lehunyva pilláimat eresztem ki tüdőmből a bennrekedt levegőt remélve, hogy ezzel a bennem rejlő bánat is kiszáll belőlem. A telefonom inkább kikapcsolom, de teljesen, azzal sem foglalkozva, hogy ettől leáll a fülemben szóló zene, csak szeretnék egy pillanatra nyugodtan, lehunyt szemekkel a busz ablakának dőlni anélkül, hogy ne villanjon fel a képernyő minden ötödik másodperc után.

Talán mégsem volt jó ötlet válaszolni Minhonak.

Szemeim akaratlanul összeszorulnak a fejembe nyilalló fájdalom miatt.

Remek, még ez is...

Mivel busszal annyira nincs messze ahol le kell szállnom, egy mély sóhajt követve felállok, egyáltalán nem foglalkozva a dologgal, hogy azért egy megállót még kéne mennem, leszállok a mozgó járműről, hisz hiába nem hallgattam zenét, a buszon lézengő fiatalokat mégsem tudtam kikapcsolni vagy lehalkítani.

Leejtett vállakkal sétálok a sötét utcát megvilágító lámpák alatt azon gondolkozva, mégis hova lett a reggeli vidámságom?

Nem tudom, erre szerintem nem létezik ésszerű válasz. Bár, ha jobban a dolgok mögé nézünk, annyi lejöhet, hogy a Minhoval folytatott beszélgetésem után vált ilyenné a hangulatom.

Talán rosszul esett, hogy azt mondta, ő úgy hitte képes vagyok valami olyanból kártyavárat építeni, ami semmin sem áll.

Talán rosszul esett, hogy kissé lenézően vágta hozzám a szavakat.

Talán egy kicsit rosszul esett a degradáló üzenete.

Talán reméltem, hogy azt mondja, ne aggódjak, együtt megoldjuk és kitalálunk valamit.

Talán kicsit rosszul esett a viselkedése, hogy egyből kihátrált a dologból és úgy döntött, ő egyedül megtervezi a folytatást, talán a tudtomra adva, mi fog, vagy minek kell történnie.

Talán kicsit rosszul esett, hogy ugyan én nem tudtam, tudok és tudnék írni egy dalt, segíteni tudtam és akartam volna, ehelyett ő azt mondta, majd ő elintézi.

Talán... talán mégsem volt jó ötlet, hogy belemenjek ebbe az egészbe.

Az emésztő gondolataim egészen addig falták az agysejtjeim, míg be nem léptem a lakásom ajtaján. Mintha ők is látnák hol vagyok, biztonságban és egyedül ott, ahol senki sem lát; a fejemben szurkálódó fájdalom kicsit sem hagy alább, de mintha a nem létező manók sikítva akarnának kirohanni belőlem a mardosni készülő könnyeimen keresztül. Nem teszek ellene semmit, nem állítom meg őket, nem lenne értelme. Minek küzdjek a lehetetlen ellen?