𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

20 | Minhofóbia

Valamiért megint a fejemben van egy hyunines könyv alapjának az ötlete, valaki vágja el a torkom 🙃

– Kivel beszélsz ennyire? – nyújtogatom a nyakam, hogy rálássak a velem szemben ülő telefonjára.

Amióta ideértünk, Seungmin azóta nyomja a telefonját megállás nélkül. Az első öt percben úgy voltam vele, nem szólok neki, biztos fontos dolga van, amit el kell intéznie, viszont vagy már negyed órája itt ülünk, ami alatt vagy kétszer megfordult már nálunk az egyik pincér.

– Mondtál valamit? – pillant rám egy másodpercre, majd ismét belemerül a telefonjába.

– Nem fontos – sóhajtok lemondóan, majd ismét, vagy ötödjére körbenézek a barátságos kávézónak nevezett visszafogott étteremszerűségben, amit tegnap munka után láttam meg a buszról, így az első dolgom volt megkérdezni Seungmint, nem-e jönne el velem másnap – azaz ma reggelizni, ugyanis rég találkoztunk már és hát... jelenleg ő az egyetlen személy akivel tudok beszélni Minhoról úgy, hogy az ne tudódjon ki.

Unalmamban a rádióból halkan szóló Senorita dallamára dülöngélek jobbra-balra, míg Seungmin remélhetőleg az utolsó sorait intézi a beszélgetőpartnerével.

– Jól sejtem, hogy nem csak azért hívtál el, mert rég találkoztunk már? – kérdezi miután megvált a telefonjától, majd az előtte álló pohárért nyúl, amit körülbelül tíz perce hozhattak ki neki forró csoki néven, ami azóta a forró jelzőt nagy valószínűséggel már elveszítette.

– Micsoda lángész vagy – sóhajtok egyet ismét, mivel elérem, hogy Seungmin szemöldökei összeszaladjanak és gyanakvóan kezdjen el méregetni.

– Mit sóhajtozol? Csak nem szerelmes vagy? – tesz fel két egyszerű kérdést, mitől félrenyelem az éppen ivott vizemet.

– Miket beszélsz? – törlöm meg a bekönnyesedett szemeim. – Nem vagyok szerelmes? – kérdezek vissza zavartan, s értetlenül kapom tekintetem a kezemre, miután Seungmin felhúzott szemöldökkel arra felé biccentett.

– Ha nem vagy szerelmes, akkor valami csak van – állapítja meg nagyon okosan, mire szemforgatva elengedem az eddig észrevétlenül gyűrögetett szalvétát.

– Mondanám, de nem vagyok biztos benne, hogy rám figyelsz.

– Miért ne figyelnék rád? – húzza közel magához a poharát, min ujjaival dobolni kezdi a Love Yourself ritmusát.

– Az előbb is a telefonoddal voltál elfoglalva... – engedem le a vállaim elszomorodva.

– Mostmár csak rád fogok figyelni – fordítja meg a telefonját, hogy képernyővel lefelé legyen az asztalon. – Hallgatlak.

Egy nagyot nyelve az ölemben fekvő kezeimre nézek és zavaromban elkezdem tördelni az ujjaimat.

– Hé! – nyúl át az asztalon és fogja meg a bal karom. – Még a végén eltöröd az ujjaid – dorgál meg, miközben az asztalra húzza a mancsom. – Ennyire... gáz a dolog, vagy mi van?

– Nem az, hogy gáz... – húzom el a szám. – Csak nem tudom hol kezdjem.

– Az elejétől?

– Jó, na... – sütöm le szemeim. – Elvileg... elvileg hamarosan megyek vissza a táborba – mondom ki az elsőt gondolatot, ami az eszembe jutott.

– Tényleg? – szorítja meg a kezem, mire felpillantok rá és szembetalálom magam a csillogó kiskutya szemeivel, mitől halványan elmosolyodom és bólintok egyet.