𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

09 | indokolatlan boldogság

Furán érzem magam; kora reggel, kávé nélkül, a buszt lekésve sétálok a munkahelyemre, de ahelyett, hogy dühös, hisztis vagy akár csalódott lennék, boldog vagyok. Nem tudom, hogy minek köszönhetem az arcomra tapadt mosolyt, amit sehogy sem tudok leszedni a fejemről, szóval kénytelen vagyok elviselni magamon az ilyen korán lézengő emberek fura tekintetét, amik szinte lyukat égetnek belém, tekintetükkel szét marcangolva a bensőmet, kutatva a válasz után; hogy lehet ilyen jó kedvem?

Nos, fogalmam sincs. De valahogy nem bánom, jó érzés mosolyogni, inkább ezt teszem, mint, hogy búslakodjak, vagy bármi.

Talán, ismétlem talán köze lehet a mosolyomnak ahhoz, hogy Minhoval már túlozva ugyan, de egy hete összejárunk a stúdióba. Örülök neki, hogy Seungmin rá tudott venni, ugyanis megbeszéltük – vagyis Minho eldöntötte, hogy visszamegyek a táborba. Viszont ehhez Minho állítása szerint nem elég annyi, hogy felállok a színpadra és énekelek, mert neki ez nem elég. Így közös alapon megegyeztünk, csinálunk egy olyan számot, amihez ő összerakja a koreográfiát, én pedig megírom a dalt, amit el fogok énekelni.

Azt hiszem, hülye voltam, hogy elfogadtam az ajánlatát.

Bár csak tegnap állapodtunk meg ezen, így még feleslegesnek érzem marcangolni magam emiatt, remélhetőleg lesz hozzá energiám, kedvem és ihletem, ugyanis a legutolsó dolog, amit most szeretnék az az, hogy Minho végre mondhatni normálisra beállt modora ismét a régi legyen.

A hátamon lévő táska (amiben a munkaruhám van, mielőtt bárki fennakadna rajta) pántját szorongatva, jobbra-balra dülöngélő fejjel, már majdnem szökdelve közelítem meg a Starbucksot, ami körülbelül két perccel ezelőtt nyithatott ki.

A kedvem még akkor sem hagy alább, mikor belépek az üzletbe, ezzel elérve, hogy Sua és Doyun zavartan nézzenek először össze, majd rám. Nem nagyon foglalkozok velük, csak intek egyet és besietek az öltözőbe, hogy minél hamarabb munkába lendülhessek.

Kicsit lejjebb vesz a kedvemből, hogy ki kell vennem a fülesem, de még így sem konyulnak lejjebb ajkaim. Vidáman csapódok be a pultba Doyun mellé, aki e tettemre ijedten rezzen össze, elejtve a kezében tartott műanyag poharakat.

– Jisung, mi a fasz? – csupán ennyi jön ki a fiúból. – Mi van veled?

– Neked is szia – vonok vállat, majd leguggolok és összeszedem a földön guruló poharakat. – Tessék – nyújtom felé, mire bólintva elveszi tőlem és helyére teszi. – Mi a terv mára? – kérdezem mosolyogva, tekintetem kapkodva a mostmár itt lévő Sua és Doyun között.

– Mi lenne? – vonja össze szemöldökeit Sua. – Ami eddig. Dolgozunk.

– Ez nem a játszóház, 'Sung – vereget vállba Doyun, mire a mai nap folyamán megtörténik az első szemforgatásom.

Örülök neki, hogy kérés nélkül képesek lehozni az életről.

╔═════ஓ๑♡๑ஓ═════╗

╚═════ஓ๑♡๑ஓ═════╝

– Jisung, ez a hármas asztalhoz megy; egy jeges vanilla latte és egy rockslide brownie – mondja el az ital, illetve a süti nevét Sua, miközben a kis tálcámra pakolja poharat és a tányért.

Mielőtt elindulnék a kiszemelt asztalhoz, a szemeimmel körbejárom az asztalokat, de mivel nincs semmi furcsa, felmázolom arcomra a mosolyom és útnak indulok.

Nem tudom mire várok, de ez a mai nap már vagy hatodszorra történik meg, hogy ok nélkül körbenézek az üzletben, mintha keresnék valakit.