HARMADIK SZEMSZÖG,
jisung pánikrohama után egy nappal
– Csak aludj, és felejts el minden fájdalmad, ami nyomja a szíved, rendben?
Egy utolsó simítás az alvó fiú sötétbarna hajkoronáján, egy utolsó, erőtlen mosoly, egy utolsó sóhaj, mielőtt Seungmin elhagyja barátja lakását.
Reggel nyolc óra van, ami jelen esetben Seungmint inkább azért zavarja, mert már kapásból késésben van a munkahelyéről, nem pedig azért, mert ilyen korán kelt fel ahhoz képest, hogy hajnali négy után hajtotta álomra a fejét. Bár az sem igazán volt alvás, hisz a mellette fekvő fiú minden apró mozzanatára felkapta a fejét, mert...
félt.
Seungmin félt, talán jobban is, mint Jisung.
Közel hat év telt el a legutóbbi roham óta, ami jó jel volt mind a két fiú számára; azt hitték, Jisung meggyógyult, pedig nem.
A fiatal fiú sietősebbre vette lépteit, igyekezve elmenekülni a kínzó gondolatai elől. Amint beért a kisboltba, egy meghajlást követően egyből besietett az öltözőbe, miközben igyekezett elméjéből kitaszítani a nem oda való eszméket.
Sietett, kapkodott, még az is kiment a fejéből, hogy lehet, válaszolnia kellett volna egy olyan üzenetre, amitől a barátja élete holnaptól fogva teljesen más fordulatot fog venni.
A nap folyamán Seungmin szájából körülbelül százszor szaladt ki az 'elnézést' vagy a 'sajnálom', hiába koncentrált, a gondolatai mindig visszaúsztak Jisunghoz.
Nem segített az sem, hogy a raktárban lévő dobozok egyikét leverte, ezzel hatalmas zajt csapva az amúgy hatalmas, de annál inkább üresebb tárolóban.
Hogy megijedt-e? Az nem kérdés.
A földre hullott fűszereket nézegetve minden kiment a fejéből; a mintha háborút dúló agysejtjei a doboz földet érésével semmivé váltak volna.
Most már nem csak a raktárban, hanem Seungmin fejében is kongott a nyomasztó üresség. Mintha hirtelen meg is szédült volna, lehunyja szemeit, miben egyre jobban érezni véli a kialvatlanság kellemetlen emócióit.
De hát a barátja bajban volt, szüksége volt rá, és ő ott volt, hogy segítsen neki. Akkor mégis miért érzi ilyen rosszul magát?
Mert Seungmin nem fizikailag volt fáradt, hanem lelkileg. Őt is ugyanúgy megterhelte Jisung látványa, miközben olyannyira keservesen sírt, mintha egy árva lenne, akit az utcán hagyott az édesanyja.
De Jisung boldogsága az ő boldogsága is.
A fiú érzi, hogy nincs jól, de nem szól senkinek, csak amilyen gyorsan lehet, összeszedi a szétszórt zacskókat, visszadobálja a dobozba, amit feltesz a polcra oda, ahonnan levette. Lépteit egyenesen az öltöző felé vezeti, belépve a nem túl tágas helységbe, a szekrényben lógó kabátja zsebéből előveszi a telefonját, majd gondolkodás nélkül a képernyő azon részéhez érinti hüvelykujját, ahol a zöld hívás-ikon látható. Amíg a válaszra vár, alsó ajkát beharapja, s dobolni kezd a lábfejével.
Közel fél percig csak a telefon kicsengését hallani, ám mire Seungmin feladná és kinyomná, az illető hirtelen felveszi a telefont, és beleszól:
YOU ARE READING
𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.
FanfictionHIATUS ! Lee Minho az új tehetségkutató tábor négy mentorának egyike, pontosabban az az egy, aki Jisungot a saját hülyeségéből és önfejűségéből kiejtette a versenyből. Viszont, ahogy megy az idő, Minho rájön, hatalmas baromságot csinált, így felkere...
