𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

29 | üdv újra, lelkiismeret-furdalás!

well, im scared.

– A családommal? – kérdezek vissza, mintha nem hallottam volna rendesen a szavait. Viszont elszáll minden reményem, miután egy nagyot bólintva erősíti meg kérdésemre a választ.

Ó, hogy esett volna le a feje...

– Miért érdekel téged az én családom? – kezdek el kényelmetlenül fészkelődni az ülésben.

– Nem tudom, csak feltűnt, hogy nem igazán meséltél még róluk semmit.

– Ki vagy te, a palim, hogy mesélnem kéne róluk? – nézek rá fintorogva.

– ... nem, csak gondoltam...

– Inkább ne gondolkodj, nem áll jól – vágok a szavába, s hirtelen az ablak felé fordítom a fejem, majd hatalmas szemekkel az üveglapra meredve pislogok a halvány tükörképemre, hátha meg tudom fojtani magam a saját tekintetemmel.

– Nos, örülök a tanácsodnak, de azt hiszem, inkább halok meg rondán, mint hülyén.

Hülye vagy, Jisung! Hülye, hülye, hülye!!!

– Khm – köszörüli meg a torkát, mire abbahagyom a próbálkozást és elpillantok az ablakról. Most látom csak, hogy a járdáról valaki furán néz rám... persze, a sötétített ablak az luxus. – Én is meséltem a családomról, pedig nem vagy a csa...palim.

– Most komolyan csajnak mertél nevezni? – szaladnak föl a szemöldökeim. – Ráadásul a te csajodnak?

– Elnézést a nyelvbotlásért, nem szokásom használni a "pasim" szót – rajzol idézőjeleket a levegőbe. – De muszáj minden részleten fennakadnod?

– Mondd csak, meg sem fogok szólalni! – emelem fel a kezeim védekezően.

– Szóval, mint ahogy mondtam, én is meséltem neked a családomról attól függetlenül, hogy nem vagy a pasim – hangsúlyozza ki direkt az utolsó szót, mire megforgatom a szemeim. – Vagyis nem konkrétan a családomról, csak egy részéről beszéltem, de az sem tartozna igazából senkire, de neked elmondtam.

– Hát még szép, miután rám erőltetted magad egy egész éjszaka erejéig! – vágom rá felháborodva, de a fejét megrázva egy mozdulattal csendre int.

– Tudtam volna fizetni is.

– Akkor miért nem azt tetted?? – förmedek rá indulatosan.

– Azért, mert a bizalom többet ér, mint bármennyi szaros won! – emeli fel a hangját hozzám hasonlóan.

– De leszarom a bizalmad! – vágok a szavába, mire elnémul. – Nem fogok úgy tenni, mint bármelyik rajongód, aki csak a kamerán keresztüli éned ismeri! Nem kell, hogy megbízz bennem, nem kell semmit elárulnod magadról, mert nem vagyunk barátok, és nem is leszünk! – hadarom el egy szuszra, de nem várok egy pillanatot se, hogy tudjon reagálni, így folytatom. – Ha úgy akartad volna folytatni, hogy nekem is meg kéne bíznom benned, akkor azt baszhatod! Akkor kellett volna erre gondolni, mikor a táborban hátbaszúrtál a seggnyaló fejeddel!! Nem fogok és tudok benned megbízni ez után, de nem is akarok! Nem puszipajtások vagyunk, fogd fel! Nem kell úgy viszonyulnod hozzám, mintha nem csak egy kezed alatt mozgó mentorált lennék...

– Lehet igazad van – szólal meg pár másodperc csend után. – Én sajnálom, hogy helyre akartam hozni a hibámat – pillant rám nem éppen bűnbánóan, mire felszaladnak a szemöldökeim és előrebicsaklik a fejem.

Na jó. Ezt valahogy... nem pont így képzeltem el.

– Ezt maximum már csak a te szemedben tudod helyrehozni – motyogom magam elé, s válaszát meg sem várva kipattanok az autóból, majd fejem jobbra-balra kapkodva átrohanok az út túloldalára.