𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

30 | hamis remények

minho: i was thinking about making a six pack and I am still thinking about
me: 👁👄👁

+ nincs átolvasva, úgyhogy ne tessék haragudni, ha valami hiba van benne, haha 🥺

Másnap reggel szokatlan motoszkálás üti meg a fülem, de nem igazán foglalkozom vele, csak átfordulok a másik oldalamra.

Biztos a kevés alvás miatt képzelődöm...

Hirtelen egy tompa, mégis elég hangos puffanás ugraszt ki az ágyból.

Oké... ezek szerint határozottan nem hallucinálok. De akkor...

Pár pillanatig meg sem merek mozdulni; csak földbegyökerezett lábakkal szuggerálom a csukott szobaajtómat, mi elválaszt az illetőtől vagy a "dologtól" ami a hangot generálta.

Mire ráveszem magam, hogy megmozduljak, fejben vagy hatszor elhadartam minden imát, amit tudtam, mondogattam mindenfélét, hogy felspannoljam magam, de még így is olyan vérszegényre sikerült az első lépésem, hogy megbicsaklott a térdem.

A hangos puffanás óta egyéb zaj nem keletkezett – vagyis olyan, amit meghallottam volna, viszont nem bízok semmit a véletlenre; felkapom az éjjeliszekrényen pihenő telefonom, hogy ha esetleg az ajtón kilépve szembetalálom magam valakivel vagy valamivel, akkor védekezés gyanánt fejbe tudjam vágni a készülék sarkával.

De ahhoz ki kéne jutni a szobából...

Nem most van itt az idő, hogy beszarit játssz, légy tökös és menj ki!

– ... ugye most csak szórakozol velem?! – torpanok meg a küszöbön, ahogy meglátom a váratlan és kelletlen vendéget a lakásomban. Egy letört kilinccsel a kezében. – Öt másodperced van elhúzni innen, vagy hozzád vágom a telefonom! – szorongatom a kezemben pihenő készüléket, miközben vérben forgó szemekkel nézek Minhóra. Várok többet is, mint öt másodperc, de hiába; meg sem szólal. – Már rég lejárt az öt másodperc!

– Tudom, számoltam – von vállat, miközben az ajtó melletti komódra helyezi a kilincset. – Csodálkoztam is, hogy nem vágtad hozzám a telefonod – jegyzi meg csipkelődve, mire tikkelni kezd a jobb szemem az idegességtől. – Mondd csak, minden rendben van? – indul meg felém, s mikor elém ér, aggódó tekintettel a homlokomra tapasztja a kezét. – Hol hagytad az indulatod?

Annyira gyűlölöm, mikor ilyen gúnyos hangnemben beszél hozzám, vagy éppen velem.

Úgy érzem, mintha direkt akarna lejáratni, elrontani a kedvem, vagy irónikus úton viccet csinálni belőlem; ha nem egyszerre mind a három.

Sajnos rosszul tűröm az ilyesfajta megnyilvánulásokat, főleg az olyan emberektől, akik közelében kell maradnom hosszú távra.

Meg kéne kedvelnem őt... bár tegnap én magam közöltem vele, hogy nem voltunk, vagyunk és leszünk barátok, de a munka miatt jó lenne egy normális kapcsolatot vagy viszonyt kialakítani magunk közt.

Én köztudottan előbb mondom ki a szavaim, minthogy átgondolnám őket, s ennek megvan a maga böjtje is – az az átkozott lelkiismeret, ami kényszerít arra, hogy bocsánatot kérjek tőle, ezen kívül idegesítő vagyok, csak egy púp az ember hátán, aki mindenkinek csak útban van, az örök második, és ő?

Porig aláz, folyton beszól, tönkreteszi a cuccaim, és még egy rohadt bocsánatot sem kapok tőle soha.

Nem voltam Szent gyerek soha, de azt hiszem, legalább egy kibaszott sajnálomot megérdemelnék, ha már állandóan csak a bajt csinálja a környezetemben.