𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

32 | vércukor a négyzeten

A szokásos téli időhöz képest a mai reggel sem volt változatlan; az égbolt reggel fél hét óra tájt még javában sötét volt, égtek a járdán felsorakoztatott utcalámpák, az utakat pedig csupán az autók fényszórói tudták csak megvilágítani.

A hőmérséklet csípős volt, hiába volt reggel és tél, az összhatás még így is frusztrálóan borzongató volt.

A tömegközlekedéseken nem vált ismertté a fűtés fogalma mostanra sem, így nagy örömömre foghatom a kezemben a korábban acélból viselt pulóverem és kabátom, hogy ne fázzak meg - most pedig majd' megsülök egy lenge pólóban is.

Igyekszem feltűnésmentesen járkálni a kis hallban, hogy a kialakuló hűvös szellő az arcomba csapódva hűtse le testem legalább annyira, hogy izzadni ne kezdjek el itt kora reggel - a legnagyobb problémám nem is az, hogy kiizzadok, hiszen egy idő után megszoknám az itteni fűtött levegőt, és visszaesne a pulzusom a normálisra - mivel még a hűvösben való kocogástól az egekbe merészkedett a számpáros -, hanem a legfőbb problémám a ruháim mennyiségében merülne ki; nem tudnék átöltözni, az izzadtság illata meg sajnos nálam sem a rózsa zamatának álnevét jelenti.

Minhónak már rég itt kéne lennie - miatta is rohantam a buszmegállóba kettővel beeső járműről a - ahogy ő mondja, stúdióba, mivel pontosan hétre lett megbeszélve - mármint ő eldöntötte, velem csak közölte -, hogy találkozunk és végre valahára ténylegesen elkezdjük ezeket az egész cécónak véget vető gyakorlatokat.

De ő nincs sehol, az óramutató pedig mintha a szokottnál sokkalta gyorsabban ugraná át a számokat, mint kéne; lassan harminc perce itt dekkolok a recepciótól nem messze, és igyekszem úgy forgolódni, mintha tudnám, mit csinálok, és direkt nem megyek oda, pedig csak fenn akarom tartani a látszatot, hogy nem vagyok egy gyökér, aki szarik odamenni - hiába erről van amúgy szó.

Honnan is tudhatnám, mit kéne mondanom, ha odamegyek? Elvégre állandóan Minho rendezte a dolgot, inkább megvárom, mielőtt még elrontok valamit.

Háromnegyed nyolc - fel kéne hívnom?

De mi van, ha hamarosan ideér, és ha válaszolna a hívásomra, akkor is csak leteremtene?

Akkor... inkább várok még - alsó ajkamba harapva forgatom kezeim közt a telefonom, miközben lábfejem észrevétlenül dobol a padlón. Közel egy órának elégnek kellett volna lennie, hogy a pulzusom és az esetlegesen megemelkedett vérnyomásom a helyére álljon, mégsem érzem magam jól; a torkomat belülről kényelmetlenül feszíti valami, amitől nehezemre esik nyelni - véletlen sikerül félrenyelnem is elsőre -, a fejem zúg, mintha szét akarna robbanni a rengeteg nyomástól, a lábaim félő eltűnnek alólam, ha most akár egy lépést is akarnék tenni - ami nem igazán jó jel, mivel nincs a közelemben semmi, amit ülőalkalmatosságnak lehetne betudni.

Fantasztikus.

Az idő hirtelen lassul le, pillantásaim elnehezednek, az egyensúlyom váratlanul hagy el, így egy erőtlen hátra irányozott lépéssel próbálom koordinálni magam, hogy ne essek el, de a fal előbb kap el, mint én saját magam; de legalább sikerült két lábon megúsznom, és nem kikötnöm a földön.

Kezeimből ennek ellenére kiesik minden - a kabátom és a pulcsim lehull mellém a padlóra, a telefonom pedig hiába próbáltam nem elejteni, mintha önszántából akart volna leesni, visszhangozva zuhant le a parkettára.

Persze, véletlen sem tudnám megúszni naponta minimum egy repedéssel vagy karcolással kevesebbel. Mintha a telefonnak szüksége lenne az esésekre... az eszem megáll.

A fejemből teljesen kiment, hogy jelenleg nem otthon vagyok, és a szerencsétlenségemet nagy örömömre premierplánból látta valaki - csak akkor esik le mindez, mikor az érkezésemkor a recepcióban forgolódó leányzó felbukkan előttem.