𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

08 | nagyokos

– Oké... – sóhajtok egy nagyot, próbálva lenyugtatni magam, legalább annyira, hogy ne ugorjak neki és kezdjem el fojtogatni itt helyben. Pár másodperc mély lélegzetvétel után úgy tűnik sikerül elűznöm a gyilkos vágyaimat, így mondhatni nyugodtan vágom fejéhez a fejemben sorakozó kérdéseket. – És ezt mégis hogyan akarod kivitelezni, nagyokos? – vágom csípőre a kezem, s akaratom ellenére kiül arcomra egy mogorva kifejezés.

– Hát visszaviszlek? – kérdez vissza úgy, mintha kettőnk közül én lennék a hülye.

– Most hülyének nézel? – szaladnak fel a szemöldökeim. Tényleg nem kell sok, hogy adjak neki egy maflást.

– Nem? – vonja össze szemöldökeit, és mintha arcán most először látnék zavarodottságot.

– Minho, ne idegesíts fel... – kezdek bele, de jobbnak látom félbehagyni a mondatot. Inkább igyekszem mókusokra és virágokra gondolni, hogy lenyugodjak, mert a legutolsó dolog, amit szeretnék az az, hogy annyira ideges legyek, hogy gyógyszerhez kelljen folyamodnom.

Kettőnk közé beáll a csend, Minho zsebre tett kezekkel bambul maga elé, miközben alsó ajkát harapdálja. Egy hangtalan sóhajt követve Minhohoz hasonlóan zsebre vágom kezeim, és a legnormálisabb hangnememet magamra erőszakolva hozzászólok:

– És ezt mégis hogyan akarod? – szemeimmel követem minden mozgását, ahogy megrezzen a kérdésemre, és ahogy először zavarodottan, majd azzal a tipikus Minho – mármint az a kissé ijesztően érzelemmentes – fejével bámul rám.

Pár másodpercig nem válaszol, arcán látszik, belemerül a gondolataiba. Szemei hirtelen megvillannak, mitől kissé megijedek, ezért teszek egy lépést hátra, de nem túl feltűnően.

– Kitalálok egy koreográfiát, amit elő kell adnunk.

– Micsoda? – szaladnak össze szemöldökeim olyan hirtelen, hogy majdnem egymásnak mennek. – Hogy érted azt, hogy adnunk??

Nem foglalkozik az értetlenségemmel, helyette egyre gyorsabban ontja magából az ötleteit:

– És mi lenne, ha nem csak tánc lenne benne? – kérdezi sokkal inkább magától, mint tőlem.

– Miről beszélsz?? – kérdezem ijedten, de továbbra sem figyel rám. – Hahó! – dobbantok egyet hisztisen, mert utálom, ha valaki ignorál, és ő most pont ezt teszi velem.

Ahogy a lábam leér a talajra, Minho azon nyomban bekussol, de még most sem veszi a fáradtságot, hogy egyáltalán rám pillantson, csak csendben pislog maga elé, miközben állát dörzsölgetve harapdálja alsó ajkát. Értetlenül meredek rá egészen addig, míg rám nem kapja a fejét, s szemeivel végignéz rajtam a fejem tetejétől egészen a cipőmig.

– Mivel is jelentkeztél a műsorba?

– Nem én jelentkeztem – javítom ki, mert párszor már elmondtam, nem értem, hogy hogy a bánatba nem érti meg ezt sosem. – Azaz nem tudom, hogy mit mondtak, mivel "jelentkeztem" – rajzolok idézőjelet a levegőbe.

– Akkor mit tudsz? – fonja keresztbe karjait maga előtt, miközben állát felemelve néz rám komoly tekintettel.

Égető pillantásától kissé kényelmetlenül érzem magam, így mikor belekezdek, egyből elpillantok róla, s addig nem is nézek vissza rá, míg beszélek.

– L-legutóbb énekeltem.

Mondandóm végén kínosan lesütöm a szemem. Nem akartam nyökögni, de megijedtem és muszáj volt nyelnem egyet. Most biztos hülyének néz, remek...

– Tényleg? – kérdezi, mire bólintok egyet. – Oh, hát... már nem emlékszem. Mindegy. Fel tudsz menni valami másik ruháért?

– Miért? – pillantok le magamra reflexszerűen. – Most mi bajod a ruhámmal?

Egy egyszerű bokacsizma, fekete farmer, egy barackszínű garbó és egy fekete bőrkabát.

– Mert ebbe nem tudsz táncolni?

– Minek táncoljak?

– Az előbb mondtam, nem? – horkan fel a szemeit megforgatva.

– Kérdeztem, de te meg nem válaszoltál, nem? – vágok vissza flegmán, ismét csípőre rakott kezekkel.

– De válaszoltam!

– Magadban motyogtál, nem is figyeltél rám!

– Jó, akkor most eljössz velem oda, ahová két napja kellett volna!

– Micsoda? – düllednek ki a szemeim és rántom el karom, ugyanis mondandója után elkapta a csuklómat és nem éppen gyengéden kezdett el rángatni a faajtó felé. – Most hova akarsz menni?

– Most mondtam! – fordul hátra egy kissé ingerülten, de mintha próbálná magát visszafogni. Na, haladás. – A stúdióba.

– Várj. Egy; nem tudom minek akarsz odavinni, ismétlem, még mindig nem tudom, hogy mégis mi a szart tervezel, mert elméletileg a hozzám – mutatok magamra. – kapcsolódó tervedbe nem avattál be, kettő; fingom sincs, hogy hol van az a bizonyos stúdió, ahova nem tudom, hogy miért akarsz elvinni.

Hallom, a sóhaj, ami lehunyt szemmel szökik ki belőle, az idegességéről árulkodik, de nem foglalkoztat a dolog (persze addig, amíg rám nem förmed, mert akkor komolyan arcon nyalom a tenyeremmel), inkább a lábfejemmel dobogva próbálom siettetni (vagy idegesíteni), de csak annyira, hogy a barlangban megbújó oroszlánt fel ne ébresszem.

– Nos, kedves Jisung – fordul felém egy bárgyú, ijesztő mosollyal arcán, mitől rendesen megijedek, így egy apró lépést ismét teszek hátrafelé. – Úgy gondoltam, beszélhetnénk arról, hogy mégis hogyan vigyelek vissza a táborba, tudod, dumcsizhatnánk arról, hogy mégis mi a szarral vigyelek vissza abba az átkozott táborba. – dönti oldalra fejét, mondanivalójának végeztével sem tűnik el ajkairól a feslett mosoly, így kínomban behúzom a nyakam és körbepillantok, nem-e figyel minket senki.

Várjunk... Amikor kiejtett a versenyből és azt mondta, nem akar másnap ott látni, ugyanilyen hangsúllyal beszélt rólam és velem is.

– Válogasd meg a szavaid, mert nem azért vagyok itt, hogy viccet csinálj belőlem. Egyszer elég volt, mégegyszer nem fogsz megalázni sehol! – sziszegem neki a normál hangerőnél halkabban, pontosan olyan hangosan, hogy ő meghallja.

Nem foglalkozva azzal, hogy akar-e mondani valamit, fogom magam és hátat fordítok neki. Felsietek a lépcsőn és kivágom a lakásom ajtaját, amit magam után be sem csukom, úgy hagyom, ahogy megállt, miután a nagy lendület a falnak vágta. Utam egyenesen a szobámba vezet, minek padlójáról felkapom a megérkezésem óta ugyanott heverő utazótáskát, hogy a mögötte lévő szekrény ajtaját ki tudjam nyitni.

Nem érdekel, hogy Minho elment-e, itt van-e még, vagy esetleg utánam jött. Egyszerűen nem érdekel, csak fogja fel, hogy én nem egy kibaszott vicc vagyok, amit elmesél mindenkinek, hogy nevetni tudjanak.

Egy fekete pólót, egy színben passzoló Adidas melegítőnadrágot, a fekete rövidszárú conversemet (amit az utazótáskámból halásztam ki) és a csapvízzel megtöltött kulacsomat beletömöm a sporttáskámba, azt felkapva a vállamra indulnék ki a lakásból, de visszatolatok annyira, hogy megnézzem, tett-e kárt a falban az indulatosságom. Szerencsére csak annyit látni, hogy egy kisebb foltban a kávé színű falfesték lepattogzott, ezzel megvillantva a korábban viselt levendula színét.

Nem para.

A lépcsőn lefelé nem sietek annyira, mint fel, de nem is egyesével szedem a lépcsőfokokat.

– Sokáig tartott... – lép el a faltól Minho, de a fejemben felvillanó szavakat egyesével hozzávágva csendre bírom:

– A jó dolgokra megéri várni, nagyokos.

Elhaladva mellette a szemem sarkából látom, hogy reakciója csupán egy szemforgatás. Szerencséje, hogy nem mondott semmit. Lehet akkor most nem a stúdióba mennénk, hanem a fogászatra, ugyanis biztos bevertem volna neki egy akkorát, hogy kirepül minimum egy foga.