𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

06 | még átgondolom

Meglepődve ugrok el másnap reggel az ajtóm elől, elterülve a padlón, miközben a hátam sajgó részére tapasztom a kezem.

– Te meg mit... – kezd bele a legjobb barátom, de ahogy belép a lakásba, hallom, hogy egyből meg is torpan. – Jisung, mondd... jól vagy? – hangján hallom a bizonytalanságát, mely azóta nyelte el őt is, mióta megjelent Minho, és felborította Seungmin kis agyának rendszerét.

– Ha lehet e-ezt... mindegy – kezdek bele, de végül csak legyintek, mert nem látom értelmét a magyarázkodásnak – Gondolom már így is hülyének nézel, szóval nem hiszem, hogy ezen tudok változtatni – fáradtan motyogom szavaim, miközben hagyom, hogy Seungmin a felkaromat megragadva rángasson fel a földről.

– Nem jársz messze az igazságtól – lép vissza, hogy betegye a nyitva maradt ajtót. – De azért kíváncsi lennék, hogy mégis mi történt veled ott... – húzza föl szemöldökeit kíváncsian, mire egy kedvetlen fintorral elhúzom ajkaim, már csak a tábor említése, sőt, szimplán a rá való utalás miatt.

Szemem sarkából látom, hogy Seungmin a cipzárjával szórakozva próbálja levenni magáról a kabátot, de egy gyors ötlet bevillan a fejembe, így megállítom minden mozdulatában.

– Mit csinálsz? – fordul utánam teljes testével, miután a fogashoz léptem azzal a céllal, hogy magamra kapjam a kabátom és a sálam.

– Fel akarom magam akasztani, csak útban van a kabátom és a sálam – pillantok rá csak egy másodpercre, de még így is sikerül elkapnom a szemforgatását.

– Hova öltözöl?

– Ha lehet, akkor minél kevesebb időt akarok ma itthon tölteni – dörzsölöm meg jobb szemem, mibe hirtelen megjelent az álmosság okozta bizsergés.

– Történt valami? – jelenik meg előttem hirtelen aggódó kiskutya szemeivel.

– Majd elm...

– Nincs majd! – vágja csípőre kezeit. – Minden csak majd, majd, majd... aztán el se fogod tudni mondani, annyi minden lesz a végére, mire eljutunk odáig, hogy most akkor szépen elmesélsz mindent. És én ezt megelőzöm, szóval ma szépen mindent el fogsz nekem mesélni ától cettig! – fonja keresztbe karjait.

Csak egy beletörődött sóhaj hagyja el ajkaim, de beleegyezésképp bólintok egy aprót, mivel sikerül Seungmin arcára egy nagy mosolyt varázsolnom.

Legalább ő örül neki, én már nem annyira.

╔═════ஓ๑♡๑ஓ═════╗

╚═════ஓ๑♡๑ஓ═════╝

Jelenleg itt ülünk a pláza harmadik szintjén helyet foglaló cukrászdában, egymással szemben, szürcsölve a Forrócsokoládét (Seungmin) és a hibiszkuszos teámat.

Érzem magamon Seungmin égető pillantásait, de direkt igyekszem elkerülni a tekintetét és mindenhova máshova nézegetni.

Nincs kedvem beszélni. Főleg nem a tegnapról, meg úgy bármiről, aminek köze van hozzá.

– Nos? – köszörüli meg a torkát Seungmin, ezzel elérve, hogy akaratlanul is rápillantsak.

Bár nem bánom meg, ugyanis az ajkai fölött lévő tejszínhabcsík kifakaszt belőlem egy nagy nevetést.

– Most meg mi van? – fordul hátra értetlenül, de belerúgok a lábába és átnyújtok neki egy szalvétát. – Miért rúgtál meg? Ez fájt, basszus!