𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

21 | falra felkent légy

– Szerinted – bököm meg Seungmin combját, mire a villamos ablakáról rám pillant.

– Hm?

– Be kéne adnom a felmondást? – kérdezem, miközben a nyakam nyújtogatva kinézek az ablakon, hogy megbizonyosodjak, nekünk még nem kell leszállni.

– Mennyi időd van vissza a táborig?

– Négy hét nagyjából – gondolok vissza Minho szavaira.

– Nagyjából? – szaladnak föl a szemöldökei.

– Igen, miért?

– Hát, egy hónap a felmondási idő, csak szólok.

– Mármint...? – kérdezem kínosan.

– Harminc napot a felmondásod beadása után még le kell dolgoznod – közli lazán, mire lefehéredek és a fejemet fogva megnézem a telefonom által kijelzett dátumot.

– Nyolcadika van... – temetem tenyereimbe az arcom. – Most mit csináljak? – túrok a hajamba tanácstalanul.

– Majd valahogy... lesz – paskolja meg a vállam, majd feláll és a kezével legyezve jelzi, hogy nekem is fel kéne állnom, mert leszállunk.

– Hogy tudok én tényleg, de tényleg elrontani mindent? – engedem le a vállaim csalódottan, miközben Seungmin után csatangolok a hatalmas városban.

– Nem rontasz el mindent, Ji. Ne tömd ilyen hülyeségekkel a fejed – szól át a válla felett, mire észbe kapok és utána sietek, mielőtt elvesznék.

– Pedig már mástól is megkaptam – motyogom az orrom alatt. – Milyen messze van még? – szorongatom a középiskola óta használt táskám pántját, miközben jobbra-balra elnyílt ajkakkal kapkodom a fejem a már most a karácsonyra készülő városi fényeket és díszeket látva.

– Nézz az orrod elé! – húz arrébb a karomnál fogva, mert majdnem nekimentem egy idős papának. – Nemsokára ott vagyunk. Mennyi az idő? – pillant rám, mire gyorsan a zsebembe süllyesztett telefonomért nyúlok és azt elővéve megmutatom neki a pontos időt. – Klassz, még csak tizenegy óra van. Ha jól emlékszem, félkor nyit a koripálya, szóval addig körülnézhetnénk, mit gondolsz?

– Felőlem – vonok vállat, majd mikor szemeim megakadnak egy kürtöskalácsos bódén, megragadom Seungmin kezét és az édességet áruló kis házikó felé kezdek el mutogatni kiskutya szemekkel. – Légyszi 'Seuuung! – kezdem el rángatni a kezét.

– Jó, csak ne rángass! – szól rám sóhajtva. – Milyet kérsz? – kérdezi, mire összehúzott szemekkel olvasni kezdem a kínálatot.

– Cukrosat! – nézek fel rá mosolyogva.

– Időnként nem tudom elhinni, hogy tényleg te vagy az idősebb... – rázza meg a fejét hitetlenül.

– Néha olyan gonosz tudsz lenni! – biggyesztem le az alsó ajkam szomorúan.

– Mindjárt jövök – sóhajt egyet, majd elindul a kürtőskalácsos felé.

– Várj! – ragadom meg a karját. – Akkor... – nézek el oldalra a többi árus felé tanácstalanul, de mikor meglátom a szerencse süti feliratot az egyik tőlünk nem olyan messze álló bódén, egy nagy mosollyal nézek Seungminre, miközben a sütis felé mutatok. – Vegyünk szerencse sütit!

– Jó, de azután már induljunk el a pályára, mert még a végén akkora lesz ott a tömörülés, hogy klausztrofóbiás rohamot fogok kapni... – utal a körülöttünk konkrétan hullámzó embertömegre.