A visszatérés

Az ölelő karok

A vacsora szinte mindenki számára vidáman telt. Ben úgy érezte hogy a gondolatai újra megpróbálják elragadni és inkább kiment a friss levegőre. Mindent ott akart hagyni és egyedül szeretett volna lenni. Csak ő. Rey látva ezt gyorsan utána futott. Nem hagyhatta magára. A fiú leült a földre és zokogni kezdett. Túl sok volt ez neki így hirtelen. Rey gyorsan odarohant hozzá és megölelte. Benből hirtelen előtörtek az érzelmek és nem bírta abbahagyni a sírást. Annyira szorította a lányt, amennyire csak bírta.
-Shhh. Minden rendben lesz. Igérem.- próbálta nyugtatni Rey a fiút. A fiút, aki megmentette és aki teljesen össze volt törve legbelül. Ben kikászálódott a lány ölelő karjaiból és lefeküdt a földre. És akkor elkezdett beszélni:
-Annyira sajnálom hogy nem tudtam rendezni anyámmal a kapcsolatomat. Nem tudtam neki elmondani hogy mennyire szeretem és hogy mennyire sajnálom ezt az egészet.
-Anyád mindig is vissza akart hozni. Ő tudta hogy van benned még jó. Én is tudtam. Amikor a kezedet nyújtottad akkor is meg akartam fogni a kezedet. Ben kezét. Mi ketten tudtuk hogy te vagy az utolsó reményünk.
Ben a lány felé fordult és legördült egy könnycsepp az arcáról. Rey letörölte a könnycseppet majd simogatni kezdte az arcát. Csak ők ketten léteztek. Ben közelebb húzta magához Reyt és megcsókolta. Mindig is erre vágyott. Hogy valaki ott legyen vele és segítsen neki. Hogy ne kelljen egyedül lennie és ne érezze magát magányosan. Csak erre volt most szüksége. Az ölelő karokra.