Destiny VI - Az új Végzet [✔] {Javításra vár}

~6.21~

Jackson

Este az ágyban háton fekve vártam, hogy Des vissza jöjjön. Mint kiderült a lánykát egyedül hagyta a nappaliban Garakkal és Sysyékkel, hogy nézzék a tévét. Nos, őszintén ez miatt nem nagyon lehet rá haragudni, mert nem teljesen egyedül volt, hanem figyeltek rá. Bár az miatt még kapott egy kisebb büntetést, hogy neki kell lefektetnie. Kíváncsi vagyok hogyan vesz rá egy 4 éves kislányt arra, hogy aludjon, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy fel keljek.

Ajtó nyitódásra oda fordítottam a tekintetem. Nagy sóhajjal belépett és becsukta az ajtót, amin elmosolyodtam.

- Talán ilyen nehéz volt? - fejét rázva közelebb sétált. Arrébb csúsztam, mire befeküdt mellém felém fordulva, így én is felé fordultam. - Akkor mi volt ez a nagy sóhaj?

- Csak azt a mesét kellett elmondanom neki, amit az én anyám nekem - motyogta félig lehunyt szemekkel. Nagyobb mosollyal közelebb másztam hozzá, mire kezét felemelve átkarolta az oldalamat még közelebb húzva magához. Homlokom kulcscsontjának döntve oldalára simítottam a kezem, s lehunytam a szemeimet.

***

- Papa! - kiabálásra hirtelen ültem fel. Kábán körbe néztem, de amikor fájdalmas nyögés hallatszott szemöldök ráncolva néztem a zaj felé. Desmond fájdalmas grimasszal a hasát fogta, mellkasán meg a kislány kuncogva ült. - Jó jeggelt mama. - Nézett rám csillogó szemekkel.

- Jó reggelt - motyogtam az arcomat dörzsölve. - Mégis mit tettél apáddal? - Kérdeztem.

- Csak felébesztettem, de valamiét fájdalom ül ki az acáa - mondta értetlenkedve.

- Persze, főleg, ha úgy ébresztenek, hogy a gyomromba térdelnek - sziszegte, amin önkéntelen is elmosolyodtam. Fejemet rázva kimásztam az ágyból, amit a lányka is követett, így a hónaljánál fogva felemeltem, mire átkarolta a nyakam.

- Mássz ki te is, és reggelizünk - néztem Desmondra. Keserves sóhajjal a hasára fordult, de még a párnát is a fejére tette, amin a szemeim forgattam. - Tudtommal ma elmegyünk itthonról.

- Jól van, megyek - morogta, és intett a kezével. Sóhajtva sétáltam ki a szobából, le a lépcsőn és a konyhába mentem. Lánykát letettem arra a székre, amiben tegnap ült, utána pedig feltettem egy kávét.

- Mit szeretnél enni? - néztem hátra a vállam felett.

- Szendvicset! - vigyorgott rám felemelve a kezeit. Mosolyogva bólintottam, és amint bekapcsoltam a kávéfőzőt a hűtőhöz sétáltam s elővettem minden olyat, ami a készítéshez kell. - Mama. - Épp a szendvics kenyeret akartam le tenni az asztalra, amikor halk hangjára megdermedtem.

- Igen? - néztem rá kérdőn. Szomorú szemeit látva meginogtam, hirtelen el képzelni se tudtam, hogy mi baja lett.

- Soha nem lesz nevem? - nézett rám, de a kérdésétől nagyot nyeltem. Őszintén ezt Desmonddal kell megbeszélni, és mivel még csak két napja van velünk nem is gondolkoztam rajta.

- Ezt Desmonddal együtt kell megbeszélni, amihez idő kell mert örök életedre rajtad marad a név - bólintott lehajtva a fejét. - Nyugodj meg, ma mindenképp szakítunk rá időt, és nem engedem neki, hogy a neveden kívül mással foglalkozzon. - Apró mosoly került az arcára, és megint bólintott.

- Kayana - Des ásítva nyújtózkodott a konyha ajtóban. Mégis ami nevet mormogott a szemöldökeim ráncoltam. Sóhajtva zsebre dugta kezeit, és az ajtófélfának dőlt. - Kayna és Nayna nevéből Kayana.

- Ezt ilyen egyszerűen eldöntötted? - hitetlenkedtem. Közelebb sétált hozzám, és mosolyogva mögém lépett, kezeivel átkarolta a hasam, amitől jobban az ölelésébe dőltem.