Csak Te Kellesz [Larry Stylinson]

23.

A napok lassan teltek és feszülten. Már megint bejárok dolgozni, de semmi sem változott. A munkatársaim, mint mindig, hozzám se szólnak, levegőnek néznek. Nagyon ritkán szólítanak meg, de akkor is csak azért, ha szükségük van valamire. De nincs mit tenni, ha kell a pénz, akkor muszáj bemennem. Hogy, mi van Harryvel? Semmi jó. Amióta összevesztek Zaynékkel, megváltozott. Nem telik el olyan nap, hogy ne gondolna rájuk. Egyszer úgy döntöttünk, hogy elmegyünk moziba. Minden jól ment, nem voltak olyan sokan, de mikor a mozihoz mentünk megpillantottuk Zaynéket. Harry mellettem megfeszült, miközben haverjait nézte, akik ahogy észrevették őt, csak szúró tekintettel indultak el az ellenkező irányba. Azon a napon Harrynek teljesen elment a kedve mindentől, szóval nem moziba mentünk, hanem azonnal haza jöttünk. Minden nap erősnek próbálja mutatni magát, viszont nem tudja elrejteni a fájdalmát. Tudom, hogy idő kell neki, amíg elhatározza magát és felkeresi a fiúkat, de ez már több a soknál. Szerintem eleget várt, már készen áll arra a beszélgetésre, csak nem értem, miért nem teszi meg. Annyira szeretnék neki segíteni.

Mint mindig, most is azt vártam, hogy leteljen a munkaidőm és mehessek végre haza. Ma nem kell bent ülnöm este hétig, hanem csak ötig. 
Az utolsó 3 percben figyeltem az órát és vártam, hogy a percmutató a 12-esen legyen. Úgy tűnt, mintha csak egyhelyben állna és nem szeretne tovább forogni. Megölt ez a várakozás.

Egy kis idővel később, a percmutató a 12-es számon állt, míg az óramutató az 5-ös számot mutatta.

Felpattantam a székről, összepakoltam a cuccaimat és, szinte rohanva mentem az ajtó felé. Nem bírtam már bent maradni. Utálom azt, amikor semmi nem történik, mindenki végzi a saját dolgát és nem beszél senki senkivel, velem legalábbis szóba se állnak a munkatársaim. Habár, mindig ez volt, szóval nem újdonság.

Kiérve az épület elé, hatalmasat szippantottam a friss levegőből. Most nincs rossz idő. Az ég tiszta, alig egy-egy felhő van csak rajta, a nap már lemenő félben van, narancssárgán ragyog és ad még egy kis fényt London utcáinak. Kellemes. Nagyon élvezem az ilyen időket, mert Londonba tényleg, alig van egy kis napsütés.

Összeszedve magam hazafele vettem az utat. Khm. Mármint Harryhez. Kezdem már megszokni, hogy egy ideje már ott dekkolok és úgy érzem, mintha az otthonom lenne. Pedig nem az. Vagy..nem tudom.

Harry lakása kicsit messze van a munkahelyemtől, szóval sokat kell sétálnom. A szervezetem. Nos. Elég jó. Már nem vagyok olyan sovány, felszedtem 1-2 kilót és az arcom se sápadt. És mindezt Harrynek köszönhetem. Ha nem kényszerített volna az első napokban, hogy egyek, ki tudja, hogy néznék most ki. Hála neki, szokott lenni étvágyam és szívesen megeszem vagy az ő főztjét vagy az enyémet. Szóval tényleg, sokat köszönhetek neki.

Épp a zebrán akartam átkelni, mikor túloldalt megláttam egy ismerős alakot. Nem kellett sok idő, azonnal felismertem Liamet, aki egy tömbház falának dőlve beszélt telefonon. Nem vett észre, nagyon el volt foglalva a mondandójával. Pont mellette volt egy sikátor és azonnal eszembe jutott valami. Ok, tudom, hogy ez nem jó ötlet, de már nem bírom tovább látni Harry szenvedését. Ha ő nem lép, majd én fogok. Lehet, hogy rosszul fogok ebből kijönni, de meg kell próbálnom.

Átszaladtam az úttesten és sietős léptekkel közelítettem meg a telefonon beszélő személyt. Amint odaértem megragadtam jobb alkarját és húzni kezdtem a sikátorba. Fel sem fogta a történteket, hallottam, ahogy elbúcsúzik a vonal túloldalán lévő személytől, majd a készüléket a far zsebébe csúsztatja. Nem látta az arcom, szóval biztos, hogy nem tudja ki vagyok.

-Eressz már el te fasz! - mondta.

Mikor eléggé bent voltunk a sikátorba, elengedtem a karját, majd szembe fordultam vele.