San szemszöge:
~Mit csinálunk addig, amíg Wooyoung vissza nem jön?-kérdezi Yunho. Én csak visszaültem a kanapéra.
~Nem tudom.-rántok vállat.
~Egy kártyajáték?-emel fel egy paklit Yeosang.
~Felőlem!-mosolyodom el.
Wooyoung már egy órája elment. Mi tart neki eddig? Hiányzik.. hol lehet? Hirtelen csörögni kezdett a telefonom. Wooyoung hívott.
~Wooyoung? Hol vagy?-szólok a telefonba.
~Öhm.. bocsánat, de én nem Wooyoung vagyok.-beszél egy ismeretlen hang.
~M-Maga meg ki? És hol van Wooyoung?!-kezdek idegessé válni.
~Nyugodjon meg uram! A barátja balesetet szenvedett. Maga volt az utolsó telefonszám, akit hívott erről a telefonról. Ezért hívtam magát.-magyarázta az ismeretlen. A szívem leállt egy pillanatra. Vagy csak több ezer darabra tört. Nem tudom.
~H-Hogy érti, hogy balesetet szenvedett?!-hangom elcsuklott. Mostmár Yeosang és Yunho is aggódva nézett engem.
~A busz amin volt felborult a főúton. Egy másik sofőr nekiment a busznak, ezért az leborult az útról.-hallottam a férfin, hogy fél a reakciómtól.
~Köszönöm, hogy elmondta.. viszlát..-végül leraktam.
~Wooyoung!-kiáltom el magam és sírni kezdtem.
~Hyung! Mi az? Mi történt?-kérdezte Yunho.
~Wooyoung.. a busz.. felborult..-nyögöm ki nagy nehezen. Felálltam a helyemről és felvettem a cipőmet.
~El kell mennem a kórházba!-rohanok ki a házból. Hallottam, hogy Yeosang és Yunho kiabálnak, hogy álljak meg. De nem tettem meg. Végül elértem a kórházig. Yeosang és Yunho is utolért. Együtt léptünk be. Rögtön a pulthoz mentem.
~Jó estét! Jung Wooyoungot keresem.-nézek a hölgyre.
~Oh.. ő a buszbalesetben volt, igaz?-nézi gépét.
~Igen.-bólintok egyet.
~Egyelőre nem találtunk túlélőt..-újból rám nézett. Könnyeim csak jobban folyni kezdtek.
~Nem! Ez nem lehet!-kiáltom el magam.
~Hyung nyugodj meg!-próbál Yunho nyugtatni, de rajta is láttam, hogy sír.
~Hazudtál Wooyoung!-rogyok le egy székre.
~Azt mondtad, hogy sosem fogsz elhagyni!-arcomat tenyerembe temettem. Így bőgtem tovább.
~Van három túlélőnk!-rohant a pulthoz egy orvos. Egy papírt adott a pultnál lévő nőnek.
~Uram!-fordult felém a hölgy. Én felkaptam fejemet.
~A fiú, akit keresett életben van!-halványan elmosolyodott. Csak még jobban sírni kezdtem. De most a boldogságtól.
~Hála az égnek..-sóhajtok egyet.
~És láthatjuk őt?-kérdezte Yeosang.
~Persze! 345-ös szoba.-mutatott a megfelelő irányba. Mindhárman elindultunk. Lassan nyitottam be. Nem tudom, hogy készen állok-e. Wooyoung bőre hófehér volt. Tele volt vágásokkal. A szívem csak még több darabra tört ezt látva. Semmilye sem volt bekötve. Akkor nem tört el semelyik testrésze sem. Ez viszont egy jó dolog. Meg az, hogy még él egyáltalán. Leültem az ágya melletti fotelbe.
~Jézusom..-Yeosang hangja elcsuklott. Én nem tudtam levenni róla szemeimet.
~Minden rendben lesz. Fel fog ébredni.-próbál Yunho nyugtatni mindenkit.
~Tudtam, hogy nem szabad elengednem.. de mégis megtettem. Egy idióta vagyok.-mondom rezzenéstelen arccal.
~Ez nem a te hibád, hanem a sofőré, aki nem figyelt.-állt mellém Yeosang.
~Remélem meg is döglött az a rohadék!-szorítom ökölbe kezemet.
~Hyung!-kiáltotta el magát Yunho.
~Megérdemli.. többen is meghaltak. És csak is miatta.-még mindig Wooyoungot néztem.
~Az nem nagyobb büntetés, hogy ezzel a tudattal él tovább?-kérdezi Yeosang. Én csak megrántottam a vállam.
~Szerintem holnap jöjjünk vissza. Akkor már biztos tudnak mondani valamit.-javasolta Yeosang.
~Én itt maradok. Ti menjetek csak pihenni egy kicsit.-végül rájuk néztem.
~Biztos?-kezd el Yunho aggódni. Csak bólintottam egyet. Ezután elhagyták a szobát. Wooyoung felé fordultam. Megfogtam kezét, ami jéghideg volt. Lehajtottam fejemet mellkasára. Hallgattam szívverését. Mind addig nyugodt vagyok, amíg hallhatom. Már késő volt, én pedig kifáradtam a sok sírástól, így elaludtam.
Egy elég hosszú időszaknak nézünk elébe..
