𝚂𝚝𝚞𝚌𝚔 𝚆𝚒𝚝𝚑 𝚈𝚘𝚞 [𝚂𝚊𝚗 𝙵𝙵]

prologue

Semmi másra nem emlékszem, mint a pánikra, ami végigsöpört, nem csak Dél-Koreán, hanem az egész világon. Hirtelen bezártak az iskolák, a mozik, a kocsmák, minden egyes szórakozóhely, és nem utolsó sorban, a lakásom ajtaja előtt találtam magam, kezemben egy hatalmas bőröndnyi cuccal, meg egy teljesen teletömött sporttáskával. Nem csak az úszó karrieremnek mondhattam búcsút egy időre, de az otthonomat jelentő épületnek is. A legrosszabb pedig az volt, hogy fogalmunk sem volt, mennyi ideig fog ez tartani.

A karantént egyik percről a másikra rendelték el, két nappal azután, hogy nyilvánosságra hoztak néhány hátborzongató részletet az SKF-20 vírus terjedéséről. Amerikából indult ki, és hihetetlen sebességgel terjedt, ellenszer pedig továbbra sem létezett. Még a hideg is kirázott, ha belegondoltam, hogy a több ezer áldozat min mehetett keresztül, amikor a mosdókagyló fölé hajolva meglátták az első vércseppet. Aztán a másodikat, és a többit, ameddig a szemük egészen vörössé nem változott. Az emberek szó szerint elvéreztek, és semmit sem lehetett tenni ez ellen. Napról napra nőtt a halálesetek száma, minden határt lezártak, és minden emberi érintkezést minimalizáltak. Én is az arcmaszkomat igazgatva szálltam fel a hazafelé tartó vonatra, és elmormoltam egy imát, hogy egy ember se legyen fertőzött a járaton.

Amikor épségben hazaértem, senkit sem találtam otthon. A családom többi tagja még fontos ügyeket intézett, hiszen mind tudtuk, hogy most hosszú ideig a lakásba leszünk zárva. Seoul egyik legforgalmasabb utcáján laktunk, de ezt senki sem hitte volna el, ha kinéz az ablakomon, ami egyenesen a hömpölygő tömegre nyílt általában. Most alig sétáltak emberek az utcán. Eltűntek a gyerekek, a kutyát sétáltató párok, és a munkába rohanó, öltönyös alakok. Leginkább úgy tudnám leírni a helyzetet, mintha egy szellemvárosba sétáltam volna be. Soha nem szerettem a nagy tömeget, de mégis szörnyen nyugtalanítóan hatott rám ez a kongó üresség. Még a szél járása is megváltozott, mintha több felhő lett volna az égen. Eső készülődött, vagy talán vihar, nem érdekelt különösebben. Hiszen ezt a fertőt semmi sem moshatta el.

Azonban teljes mértékben megváltozott a véleményem az esőről, amikor este hét körül már sötét lett odakint, és a lakás mellett álló, hatalmas fa összes csupasz ága az ablakomnak csapódott, újra meg újra. Minden egyes neszre összerándultam a könyvem fölött, már-már paranoiás lettem, pedig ezelőtt soha nem féltem a vihartól. A lakásunk nagy volt, tágas, több szobával, én mégis a sajátomat szerettem a legjobban. Most azonban összecsuktam a könyvem, és lebotorkáltam a vendégszoba irányába. Elhaladtam a konyha mellett, a sötétben a konyhaszekrényre vetült a fa ágainak árnyéka. Már éppen a kilincsen volt a kezem, hogy bemeneküljek az északi fekvésű szobába, ahol nagyobb lesz a csend, amikor megfagyott az ereimben a vér.

Valaki kopogott a bejárati ajtón. Anyának, apának és a bátyámnak volt kulcsa, és a kulcstartó doboz gyors ellenőrzése után megállapítottam, hogy mindhárman magukkal is vitték. Szóval ki a franc áll az ajtó előtt? Pánikba esve gondolkoztam, még a telefonomat is a kezembe vettem, eljátszva a gondolattal, hogy a rendőrséget fogom hívni a szüleim helyett, de a jelenlegi helyzetben a rendőröket pont nem érdekelte volna egy hisztérikus fiatal lány hívása. Miután mély levegőt vettem, hogy ép ésszel döntsek, egy újabb kopogás ismét rám hozta a frászt. Végül magamhoz ragadtam egy kést a konyhapultról, és elfordítottam a zárban a kulcsom, mert csak nem hagyhattam, hogy egy váratlan vendég miatt veszítsem el a józan eszem. Lassan nyitottam ajtót, mindenre felkészülve... Illetve mindenre, kivéve arra, ami valójában várt rám.

Choi San ott állt előttem a szakadó esőben, a szó szoros értelmében bőrig ázva, a kezében egy méretes bőrönddel. Olyan régen nem láttam, hogy már majdnem elfelejtettem a hangját, de azonnal kirázott a hideg, ahogy a szabad kezével elsöpörte a vizes tincseit a szeméből, és rám nézett.

- Szia, Jade. Tudom, hogy nem gyakran kérek ekkora szívességet, de... Bemehetnék?