𝚂𝚝𝚞𝚌𝚔 𝚆𝚒𝚝𝚑 𝚈𝚘𝚞 [𝚂𝚊𝚗 𝙵𝙵]

hestia

Jelen

Az Instagram-ot görgettem végig a szobámban ülve, miközben a háttérben valami random Chase Atlantic szám ment, és azon gondolkoztam, hogy mennyire rohadtul unom magam. Miután a csodálatos tortánknak meghagytuk a felét, és betettük a hűtőbe, mindketten elvonultunk egy időre. Sok volt egymásból hirtelen, és szerencsére egyikünknek sem volt kínos szótlanul két különböző szobában ülni. Egy idő után kimentem az erkélyre egy könyv társaságában, hogy élvezzem egy kicsit a napfényt.

Már lassan tényleg tavaszodott, eljött az az idő, amikor kezdődnie kellett volna a buliszezonnak az egyetemen. Csak éppen még az egyetem is kényszerleállás alatt üzemelt. Lassan hozzákezdtem a feladatokhoz, amiket a professzorok küldtek, hogy ezzel is elüssek némi időt. Meg persze, hogy ne csússzak az egyetemen a vírus miatt.

Ekkor tudatosult bennem, hogy idén nyáron nem lesz nyaralás, sem fesztiválozás. Sőt, nem lesz tulajdonképpen semmi. Szerencsés esetben láthatom a barátaimat, de eddig még nem volt szerencsém, és senki sem tudhatta, hogy ez meddig fog tartani. Néhányan már éveket jósoltak, amitől legszívesebben szálanként téptem volna ki a hajamat.

Valahogy az e-mail oldalamról egy állatmenhely oldalán találtam magam, de szinte észre sem vettem, annyira elkalandoztak a gondolataim. Valószínűleg az egyik ilyen tudatalatti gondolat volt az, hogy befogadhatnánk egy kutyát. Anya volt a legnagyobb állatellenes, ha házban tartott kutyákról volt szó, de arra gondoltam, hogy talán ha ténylegesen szereznék egy kölyökkutyát, nem lenne ekkora kifogása ellene.

- Ez lenne a következő dolog a bakancslistádon? - ugrasztott fel San hangja, aki csendesen osont mellém, és leguggolt a napágytól pár centire.

- Eddig nem volt rajta, de minél tovább gondolkozom, annál jobban rá akarom tenni. - görgettem lefelé lassan.

- A szüleid mit szólnának?

- Nem tudom. De jobb kérdés az, hogy a jelenlegi helyzetben hogyan hoznánk el.

- Szóval tényleg bele akarsz vágni? - fordult felém döbbent arccal. - Azt hittem, csak poénkodunk.

- Részben. Nézd meg őt. - böktem a képernyő sarkába. - Elég kicsi.

- Akkor már egy nagyot. - biccentett a másik irányba.

- Egy nagy nem férne el itt. - ráztam a fejem. - Túl nagy lenne a mozgásigénye.

- De a kis szobakutyák olyan idegesítőek. - sóhajtozott, mintha legalábbis neki akarnánk kutyát választani.

- Nem az összes. - vettem a védelem alá őket. - Az ott például egész jól neveltnek tűnik.

- Nincs olyan, hogy "jól neveltnek tűnik". - nevetett ki San. - Egyébként, ha ezt komolyan gondolod, válassz a sintértelepről. Megmenthetnél egyet, azoknak nem sok ideje van már ott hátra.

- Azt hiszem, igazad van. - kezdtem keresgélni.

- Mint mindig.

Még arra sem méltattam, hogy küldjek felé egy megvető pillantást. Hamarosan egy másik oldalon voltunk, ahol koszos, megtépázott kutyák sorakoztak, de a képek minősége borzalmas volt, és egy párat már igen régen töltöttek fel.

- Nos, azt hiszem, a legjobb döntés az lenne, ha egyenesen odamennénk. - vonta le a következtetést San, mielőtt egyáltalán megszólalhattam volna.

- Legyen. - lecsaptam a laptopom tetejét. - Tíz perc, és összeszedem magam.

- Ezt nevezem programnak! - mondta elégedetten, majd lelépett a vendégszobába, én pedig a saját szobámba, hogy felvegyek valami elviselhető ruhát.