𝚂𝚝𝚞𝚌𝚔 𝚆𝚒𝚝𝚑 𝚈𝚘𝚞 [𝚂𝚊𝚗 𝙵𝙵]

exchange students

2 évvel ezelőtt

A téli depresszióm lassan eltűnt, ahogy közeledett a tavasz. Már sütött a nap, nem kellett bélelt kabátban sétálgatnom a városban, és még a madarak is megjelentek. Soo Han-nal izgatottan néztük, ahogy egy madárpár fészket épít az erkélyünkön, amibe később tojásokat raktak, és az egész halál aranyos volt, ameddig nem kellett minden reggel óramű pontossággal fél hat előtt öt perccel az éhes fiókák hangjára kelnünk. Soo Han két párnával kezdett aludni, az egyiket a feje alá rajta, a másikat maga mellé, hogy reggel reflexből a fejére tudja húzni, amikor a kicsik rákezdenek. Én azonban nem tudtam visszaaludni, bárhogyan próbálkoztam is, így eldöntöttem, hogy hasznosan fogom tölteni az így nyert időt.

Amikor nem nyolctól volt órám, felhúztam a futócipőm, és az egyetem melletti erdőbe mentem egy frissítő reggeli futásra. Észrevettem, hogy ez pozitív hatással van az egész életemre, nem csak fizikailag éreztem jobban magam, hanem mentálisan is. Segített kikapcsolni, és elterelni a figyelmemet San-ról, akivel nem is találkoztam már hónapok óta. Mióta cserben hagyott a bálon, nem beszéltem vele, de Jong Hyuk-tól hallottam, hogy állítólag lelkiismeret-furdalása van a történtek miatt. Szerencsére nem hagytam magam ellágyulni, pedig semmit sem szerettem volna jobban, mint megölelni. Be kellett vallanom legalább magamnak, ha senki másnak nem tudtam, hogy hiányzott. Hogyan kötődhettem ilyen gyorsan egy ilyen kiszámíthatatlan emberhez?

Március közepe volt, amikor az egyik reggeli futásom alkalmával szó szerint belerohantam egy kanyarban Seong Wu-ba. A belerohanás alatt pedig azt értem, hogy nem gondoltam volna, hogy valaki szembe fog jönni velem, így egy éles kanyar után szó szerint egymásnak rohantunk, és mindketten a földön kötöttünk ki. Amikor felismertük egymást, természetesen a földön fekve kezdtünk röhögni, ami szórakoztató látvány lehetett azoknak, akik az erdőn keresztül vágtak le az utat hazafelé egy túlságosan is jól sikerült buli után.

- Ezer éve nem találkoztunk. - porolta le a nadrágját Seong Wu.

- A bál óta. - pontosítottam. - Nem sok minden történt azóta.

- Azért ha mennétek valahova, szóljatok mindenképpen. Halálra unom magam a koliban egész nap. - panaszkodott.

- Ne aggódj, ha legközelebb mennénk valahova, felhívlak előtte.

Igazából jó okunk volt arra hogy az utóbbi időben senkit nem hívtunk magunkkal, ha kitettük a lábunkat. Nem volt semmi problémánk a többiekkel, de Jong Hyuk, Soo Han és én rájöttünk, hogy hárman vagyunk a legjobb csapat. És bár titokban mind reméltük, hogy San is csatlakozik majd hozzánk, minden este lemondta, már ha egyáltalán belement először. Egy idő után már nem is hívtuk, sem őt, sem másokat, amivel senkit nem akartunk megbántani, de azt hiszem, mégis sikerült.

- Ó, és San-nal mizu? Sikerült megoldanotok a konfliktusotokat?

- Az idő majd megoldja. - legyintettem, kikerülve a kérdést.

- Sok sikert nektek. - mosolygott rám Seong Wu. - Én most tovább futok, de remélem hamarosan újra találkozunk.

- Ígérem, hogy így lesz. - intettem utána, majd néztem, ahogy elsprintel tovább az eredeti irányba.

Én is folytattam az edzésemet, amikor pedig a végére értem, lefékeztem a tó mellett. Itt lógott mindenki, persze emberi időben, nem hat órakor. Még a nap is csak nemrég kelt fel, ez pedig senkit sem csalogatott ki a hullám alakú padokra. Le is ültem az egyikre, és onnan néztem a kacsákat, akik hozzám hasonlóan korán keltek, és céltalanul úszkáltak hangosan követelve, hogy valaki etesse meg őket. A tó fölött átívelő híd irányába kezdtek úszni, így követtem őket a tekintetemmel, aztán észrevettem, hogy valaki ül a hídon, és dobál nekik valamit a vízbe. Hamarosan az összes kacsa odagyűlt hozzá, én pedig barátkozó hangulatba kerültem, és elindultam a híd felé, hátha össze tudok haverkodni valakivel, aki szintén ilyen korán kezdi a napját.