𝚂𝚝𝚞𝚌𝚔 𝚆𝚒𝚝𝚑 𝚈𝚘𝚞 [𝚂𝚊𝚗 𝙵𝙵]

i'm so sorry

Jelen

Korán keltem, képtelen voltam aludni. Helyette kikönyököltem az ablakpárkányomra, és az államat a kezeimen támasztva figyeltem, ahogy a szél fújja a törött ágakat. Az előző esti vihar utóhatása volt ez, apokaliptikus hatást kölcsönzött az utcának. Még a nap is épphogy csak feljött, azonnal el is takarták a felhők. Minden szürkének tűnt, vagy talán csak máris hiányzott az egyetem. Ahányszor hazajöttem, sosem akartam visszamenni, azonban amint visszamentem, sosem akartam hazajönni. Néha még én sem értettem magam.

Odalentről egyetlen hang sem szűrődött fel, amiből arra következtettem, hogy a családom többi tagja még alszik. Miért is lett volna ébren bárki is fél hét előtt öt perccel? Nekem is ágyban lett volna a helyem, hogy végre kihasználjam a szabadidőmet, amit a karanténnak köszönhettem, de valamiért ez nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Gondolom, annyira hozzá voltam már szokva a korán keléshez, hogy a szervezetem nem volt képes tovább aludni.

Kiszúrtam egy fiatal srácot az utcán, aki az egyik kezében egy táskát tartott, a másikban pedig egy esernyőt. Elegánsan volt felöltözve, de az arcán ott éktelenkedett a csúnya, világoszöld szájmaszk, ami nélkül már senki sem tehette ki a lábát a házából. Vajon hová mehetett ilyen korán, ilyen öltözékben? Biztosan valami hivatalos dolga van. Számára nem állt meg teljesen az élet.

Lemásztam az ágyamról, és kinyitottam a szekrényem. Csak nem mehettem le a konyhába a kopott, fekete pizsamámban, miközben a vendégünk akármikor felébredhetett. Feltételeztem, hogy San szervezete is erre az ébresztőre van beállítva, bár nem értettem, miért problémázok ennyit a ruhámon. Hiszen látott már pizsamában, és ennél kínosabb helyzetekben is. Viszont ez most teljesen más volt. Most nem lépett le reggel, nem ment sehova. Szóval elkezdtem turkálni a szekrényemben, mire a kezembe akadt egy bő, sötétkék póló, és egy fekete nadrág. Lófarokba kötöttem a hajam, és megálltam a tükör előtt. Nos, nem a legjobb formám, de csak nem öltözhetek ki, ha itthon vagyok. Előszedtem, és nagy nehézségek árán kibogoztam a fülhallgatómat, majd a hátsó zsebembe csúsztattam a telefonomat, és lesétáltam a konyhába.

A fülemben a rock zenéket tartalmazó lejátszási listámról szólt éppen egy Panic! At The Disco szám, amire ritmusosan bólogattam, miközben előszedtem a hozzávalókat egy tál palacsintához. Nem voltam biztos benne, hogy nem hűl ki totálisan, mire mindenki felébred, de nem siettem el a dolgot. Lassan, halkan készülődtem, miközben random táncmozdulatokat tettem a sétámba egyik szekrénytől a másikig. Már bekevertem a tésztát, és a Hear Me Now-ra táncoltam a konyhapult előtt állva, amikor valamiért ösztönből oldalra fordultam, és észrevettem, hogy a vendégszoba ajtaja nyitva van. San pedig az ajtófélfát támasztva, óvatos félmosollyal az arcán engem néz. Olyan gyorsan téptem ki a fülemből a fülhallgatót, hogy az kis híján a palacsintatésztában kötött ki.

- Mióta állsz ott?

- Elég régóta. - lépett egyet előre, majd megtámaszkodott a pulton. - Segíthetek?

- Te vagy a vendég, szóval nem. - próbáltam lerázni, kevés sikerrel.

- Ennyire nem bízol a konyhai tehetségemben?

- Semmilyen tehetségedben nem bízok.

San megkerülte a pultot. Ő nem zavartatta magát, pizsamában volt, mezítláb, és egyértelműen a hajához sem ért még ma reggel. Mégis tökéletesen nézett ki, ami már-már idegesítő volt.

- A kávét azért rám bízod? - nyitotta ki az egyik szekrényt, és elkezdett bögréket kipakolni belőle, közvetlenül mellettem.

- Talán azt össze tudod hozni. - nevettem ki. - Miért keltél fel ilyen korán?