𝚂𝚝𝚞𝚌𝚔 𝚆𝚒𝚝𝚑 𝚈𝚘𝚞 [𝚂𝚊𝚗 𝙵𝙵]

together

Jelen

A "felébredtem" nem a megfelelő szó arra, ami történt. A "magamhoz tértem" már közelebb jár a valósághoz. Először a bal lábam mozgattam meg, és éreztem, hogy mezítláb vagyok, de valaki betakart. Aztán jött a jobb kezem, de valami erősen szorította a mutatóujjam. Aztán kinyitottam a szemem, de azonnal be is csuktam. Fényes, fehér plafon nézett vissza rám, amire nem voltam felkészülve. Ismét nekirugaszkodtam a dolognak, és ezúttal bár könnyezett mindkét szemem, nyitva tudtam tartani. 

Azt hittem, hogy meghaltam. Nem tudtam feljebb emelni a fejem, és olyan volt, mintha valaki valami nehéz dolgot tett volna a mellkasomra, holott nem volt ott semmi. Viszont nem tudtam rendesen lélegezni. Még szerencse, hogy nem is kellett, mert egy kis átlátszó, műanyag lélegeztetőgép volt az arcomra téve. Hallottam, ahogy emberek köhögnek körülöttem, és nagy nehézségek árán felültem. A jobb kezem mutatóujján egy is gépezet nyomta a bőrt, a bal karomba pedig egy tűt szúrtak. Mellettem infúziós állvány, ahonnan folyamatosan csöpögött belém valami furcsa, sárgás színű lötty. Irtóztam a kórházaktól, ezért minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne tépjem ki a tűt a karomból azonnal. A lélegeztetőgéptől viszont megszabadultam, és végre beszippanthattam a fertőtlenítő szörnyű szagát, amitől azt kívántam, bárcsak még rajtam lenne az a vacak.

Körülöttem rengeteg ágy volt, mindegyik foglalt. Hozzám hasonlóan felszerelt emberek feküdtek mozdulatlanul, és orvosok rohangáltak ki-be a teremből. Nem tartott sokáig, ameddig egy tetőtől talpig fehérbe öltözött, szájmaszkot és sapkát viselő nő, a kezében egy zacskó vérrel észre nem vette, hogy felültem.

- Kérem, feküdjön vissza. - nyomott vissza a mellkasomra téve a kezét.

- Hol van a családom? - kérdeztem, miközben visszatette rám a lélegeztetőt.

- Odakint vannak, nyugodjon meg. Még nem jöhetnek be.

Elrohant, mielőtt bármit is tehettem volna, és felváltotta egy másik orvos, ezúttal egy férfi.

- Felteszek egy pár kérdést, bólintson, vagy rázza a fejét. Érti?

Bólintottam.

- Fáj valamije?

Megráztam a fejem. Csak a szemem fájt a hirtelen világosságtól, de nem hittem, hogy ez túl fontos lenne.

- Kap rendesen levegőt?

Bólintottam. Hogyne kapnék, hiszen rajtam van ez a vacak.

- Most aludni fog egy kicsit. - jelentette ki, majd előkapott egy tűt, aminek a hegyén egy csepp átlátszó folyadék jelent meg. - Egy kicsit csípni fog, ne feszítse a karját.

Természetesen befeszítettem a karom, mert irtózom a tűktől, de szinte azonnal elálmosodtam, ahogy beadta nekem az anyagot. Pár percig még az ébrenlét és az álom között lebegtem, aztán elaludtam.

A fali óra szerint négy órát aludtam, és amikor felkeltem, a körülöttem fekvő betegek továbbra is mozdulatlanok voltak. Kezdtem azt hinni, hogy halottak, de az életjeleik a kis képernyőn mást mutattak. Felültem, levettem a lélegeztető maszkot, és nagy levegőt vettem, ami egyáltalán nem okozott számomra nehézséget. Nem is értettem, mi szükség volt rá. Ezúttal nem finomkodtam, kitéptem a karomból a tűt, levettem az ujjamról a kis műanyag eszközt, és lelógattam a lábam az ágyról. Beledugtam a lábam a szörnyű minőségű kórházi papucsba, és elindultam az ajtó felé, azonban ott összefutottam egy éppen befelé igyekvő nővel. Mint kiderült, ugyanazzal, aki elsőre visszanyomott az ágyba.

- Mi a fene... - reagálta le nem túl professzionálisan, hogy már megint fent vagyok, de aztán gyorsan visszarázta magát a karakterébe. - Feküdnie kellene.