𝚂𝚝𝚞𝚌𝚔 𝚆𝚒𝚝𝚑 𝚈𝚘𝚞 [𝚂𝚊𝚗 𝙵𝙵]

dazed and confused

2 évvel ezelőtt

Alig ismertem, mégis úgy éreztem, hogy itt a helye, így hát meghívtam, hogy ünnepeljen velünk. Habár, nem is tudom, mit ünnepeltük. Talán semmit. Talán csak túlestünk az egyetem első hetén, és azt gondoltuk, megérdemeljük ezt. Akkor még az első féléves tárgyaink iszonyat nehéznek tűntek, majd belerokkantunk abba a minimális tanulásba, amiről most már csak álmodozhatunk. Rengeteg időnk volt bulizni, ismerkedni, felfedezni a város eddig ismeretlen részeit. És nem utolsó sorban: remekül el tudtuk pazarolni az időnket, amit sokkal jobban is kihasználhattunk volna. De ezt akkor még nem tudtuk. Akkor még az egyetemi élet csak és kizárólag ebből állt.

Mennyien eljöttek az első házibuliba, amit a lakótársaimmal rendeztünk. A sok ember, akiket akkor a barátaimnak neveztem, ma pedig már nem is beszélek velük. De azt hiszem, ez így normális. Az egyetem kezdetén rengeteg felszínes barátság születik, és ezek a barátságok rendszerint nem álljak ki az idő próbáját. Akkor még azt hittem, mindig mellettem lesznek, de hatalmasat tévedtem. Azonban Jong Hyuk teljesen más volt. Ő volt az egyetlen jó döntésem.

Azt reméltem, hogy San lehet a második jó döntésem, csakhogy ő nem jött el. Egész este fél szemmel az ajtót lestem, de semmi. Láthatóan csalódott voltam, ez a többieknek is feltűnt. San és én egyetlen szót sem váltottunk mióta hazakísért, és kezdtem azt hinni, hogy túl nagy reményeket fűzök hozzá. Hiszen látszott rajta hogy azonnal megbánta azt a csókot. Azóta már biztosan végignézte a képeimet, és valószínűleg nem is tetszem neki.

Egészen addig gondolkoztam ezeken, ameddig be nem rúgtam, aztán pedig nem volt megállás. A házibulinak indult iszogatás száznyolcvan fokos fordulatot vett, és hajnali fél kettőkor már a hozzánk legközelebb eső kocsmában foglaltuk el a legnagyobb asztalt. Bele sem mertem gondolni, hogy mennyi pénzt költöttem aznap este. Ahogy arra sem szívesen emlékszem vissza, hogy miket csináltam, azonban hála istennek, vagy talán sajnos, a nagy részére ennek sem emlékszem. Így utólag visszatekintve, nem is tudom, mit gondoltam. Azt, hogy San varázslatosan felbukkan, éppen időben, hogy végignézhesse, ahogy lejáratom magam? Nos, biztosan nem ezt vártam, de ezt tartogatta számomra a sors.

Éppen Jong Hyuk társaságában botorkáltam kifelé cigizni egyet, amikor San megjelent az utca végén, de képtelen voltam koncentrálni. Ülve elaludtam a földön, háttal egy már bezárt ajtajú üzlet falának, és a barátaim voltak olyan kedvesek, hogy nem hagytak magamra, de fel sem keltettek. Hajnali háromkor ébredtem arra hogy valaki rázza a vállam azonban amikor kinyitottam a szemem, még mindig szédültem. Nem aludtam túl sokat.

San guggolt velem szemben a betonon, körülöttünk nem volt egy teremtett lélek sem. Még a részeg csoportok is eltűntek, akik máskor napfelkeltéig vergődtek a kocsma előtt.

- Jó reggelt. - poénkodott. - Szerintem fel kéne állnod erről a hideg aszfaltról.

- Nem jöttél el. - mondtam ki az első szavakat, amik beugrottak, és csak a szerencsének köszönhettem, hogy véletlenül pont egy értelmes mondatot formáztak.

- De hát itt vagyok. - mutatott magára. - Igen, a házibuliba nem mentem, mert rajtatok kívül nem ismertem volna senkit, és még téged sem ismerlek túlságosan. Jong Hyuk lett volna a bébiszitterem, közben meg magára sem tud vigyázni.

Elmosolyodtam. Imádtam Jong Hyuk-ot, de igaza volt. Valamilyen szinten.

- Ha mosolyogni tudsz, akkor sétálni is. - állt talpra, majd felém nyújtotta a kezét.