𝚂𝚝𝚞𝚌𝚔 𝚆𝚒𝚝𝚑 𝚈𝚘𝚞 [𝚂𝚊𝚗 𝙵𝙵]

let's keep it that way

Jelen

Már négy nap telt el a gyógyszeres incidens óta, és San egyáltalán nem említette meg. Vagyis pontosabban, nem említett meg semmit. Ugyanis a lehető legkevesebbet beszélt velem. Elijah ismét kiszökni készült, így természetesen fedeznem kellett neki, ebből a szempontból még jól is jött, hogy a vendégszoba ajtaja szinte mindig zárva volt. Miután a napot írással töltöttem, és csak időnként álltam fel, hogy járjak egy kört a szobámban, igazi felfrissülés volt, amikor lementem a konyhába este fél kilenckor. Anyáék már a szobájukban voltak, csak a tévé halk hangja szűrődött ki. Úgy tűnt, mégis átváltott a munkahelyük az online melóra, kár, hogy a sok balhé közben ezt elfelejtették megemlíteni nekünk. Éppen a konyhaasztalnál ülve kavargattam a teámat, amit csak azért készítettem, hogy több időt töltsek lent, hátha elég bátorságot tudok meríteni ahhoz, hogy bemenjek a vendégszobába, amikor Elijah lelopakodott a lépcsőn, és a fejére húzta a kapucniját.

- Azt hittem, fél óra múlva indulsz. - suttogtam oda neki.

- Változott egy kicsit a terv. - suttogta vissza. - Reggel fogok hazajönni.

- És mégis hogy kéne nekem ezt kimagyaráznom anyáéknak?

- Ne aggódj, bezártam az ajtóm. Csak mondd azt, hogy nem szeretném ha zavarnának.

- Miért nem mondod meg, hogy egy haverodnál alszol? - forgattam a szemem.

- Mert nem egy haveromnál alszom.

- A barátnődnél? - néztem rá gyanakodva.

- Az utcán. - felelte anélkül, hogy egyáltalán rám nézett volna, miközben felvette a cipőjét.

- Ugye most csak szivatsz?

- Többször is csináltam már ilyet, nem lesz baj. - nyugtatott meg a maga módján. - Csak anyáék ne tudják meg.

- Nem fogják. - biztosítottam. - De rohadtul vissza kell fognom magam, Elijah. Legszívesebben bezárnálak a szobádba, ameddig le nem szoksz.

- Tudod, hogy kimásznék az ablakon. - mosolyodott el keserűen, majd az ajtóhoz lépett. - Jó éjt, holnap találkozunk.

- Vigyázz magadra.

- Mint mindig.

Elijah után bezáródott az ajtó, én pedig nagyon küzdöttem, de végül feladtam a harcot, és egyszerűen elsírtam magam. A kezeimbe temettem az arcomat, és annyira szipogtam, hogy észre sem vettem magam körül a világot. Tudtam, hogy ha anyáék rájönnének erre, ők is így éreznék magukat. Tehetetlennek. Egyikük sem tudna mit tenni, hiszen a bátyám felnőtt ember, azt csinál amit akar, és ha olyan helyzetben találja magát, amire kényszerítik, minden szívfájdalom nélkül lelép.

Valaki rátette a vállamra a kezét, mire azonnal felkaptam a fejem, félve, hogy talán anya vagy apa az. De San volt, és a következő pillanatban már le is ült a mellettem lévő székre. Egy szó nélkül figyeltem, hogy közelebb húzódik hozzám, aztán megölelt. Most azonban még ez sem tudott segíteni rajtam. Azt viszont értékeltem, hogy nem kérdezett és nem mondott semmit. Valószínűleg mindent hallott, és nagyon is jól tudta, hogy mi a helyzet.

- Sajnálom, hogy nem hittem neked. - mondta halkan. - A gyógyszerekkel kapcsolatban.

- Nekem is gyanús lett volna.

San elengedett, de továbbra is fogta a kezem.

- Most már legalább tudom, hogy azért vagy szomorúan állandóan, mert...

- Mert a bátyám egy drogos. - fejeztem be a mondatot. - Így, hogy ezt tudod, nem hibáztatlak, ha nem akarsz már itt maradni. Ez a sok feszültség nem tesz jót hosszú távon, és nem akarlak kitenni ennek.