𝚂𝚝𝚞𝚌𝚔 𝚆𝚒𝚝𝚑 𝚈𝚘𝚞 [𝚂𝚊𝚗 𝙵𝙵]

we're going backwards

Fél évvel ezelőtt

Öt és fél hónapja nem beszéltem San-nal, egyetlen szót sem. Az Ateez debütált, és hatalmas népszerűségre tettek szert szinte azonnal, így minden, amit tudtam róla pletyka volt, vagy az, amit Jong Hyuk elmondott. San még a szokásosnál is jobban elszigetelte magát tőlünk, főleg tőlem. Minden erőmet összeszedve a tanulásra koncentráltam, és a jegyeim jobbak voltak, mint eddig bármikor. Már büszkén mentem haza a családomhoz a hétvégén, hogy elújságoljam nekik, mennyire jó irányba halad az életem.

Az elmúlt majdnem fél év egyben a legjobb és a legrosszabb is volt. Néha egyedül éreztem magam, néha pedig megfojtott Soo Han és Jong Hyuk közelsége, akik egyre jobban sajnáltak, ahogy az idő haladt. Azt gondolhatták, hogy jobban kiakaszt San szemétsége, mint eddig, pedig igazából jól meglettem volna nélküle, ha nem hánytorgatják fel a témát folyamatosan. A mentségükre legyen mondva azonban, hogy nem kényszerítették rám a bulikat, amikre hirtelen nem akartam menni. San-t pedig nem hívták oda, ahova én mentem. Hallottam, hogy néhányszor megpróbált üzenni nekem Jong Hyuk-on keresztül, de ezek az üzenetek vagy sosem jutottak el hozzám, vagy egyszerűen csak nem érdekeltek eléggé. Furcsának találta, hogy elkezdtem eltávolodni tőle, ez egyértelmű volt. Tudni akarta, hogy miért, pedig ha magába nézett volna legalább egy kicsit, megtalálta volna a választ.

De San-nak a magába szállás sosem volt erőssége, és ezt ismét bebizonyította. Soo Han és Jong Hyuk éppen a tiszavirág életű kapcsolatán dolgozott abban az időben, és randira mentek valami étterembe, én pedig otthon maradtam, és teljes sötétségben, egy zacskó chips társaságában Árnyvadászokat néztem. Konkrétan ugrottam egyet, amikor egy csendes, gyanúsan jumpscare-re hajazó rész közben megszólalt a csengő. Arra gondoltam, hogy biztosan Soo Han ért haza, így automatikusan megnyomtam a gombot, hogy beengedjem, majd nem zavartatva magam, visszamásztam a vékony plédem alá, és tovább néztem a részt.

- Na, milyen volt? - kiabáltam ki, egy újabb darab chipset véve a számba.

- Az elmúlt öt hónap? Elég szar.

Megállt a falat a számban, és azonnal leállítottam a videót. Csak egy sziluettet láttam magam előtt, de nem voltam hülye, pontosan tudtam, hogy San volt az.

- Mit keresel itt? - nyögtem ki nagy nehezen.

San válasz helyett felkapcsolta a lámpát, ami nem csak a retinámat égette ki, de az önbecsülésemnek sem tett túl jót. Bő pólóban, kontyba tekert hajjal, szemüvegben ültem a takaró alatt, és onnan néztem fel rá. Összeszorítottam a szemem.

- Kösz.

- Gondoltam, ehhez kéne egy kis fény. - ült le egy székre, amit egy laza mozdulattal a konyhaasztaltól egészen a kanapé széléig húzott.

- Miért, kártyázni akarsz? - kérdeztem szarkasztikusan. - Passzolom, egy kicsit túlságosan is jól kevered a lapokat. Minden értelemben.

- Öt hónapja szeretnék beszélni veled. - folytatta rendületlenül.

- Igazából, majdnem hat. - javítottam ki tettetett önbizalommal, miközben megkínáltam chips-szel, de megrázta a fejét. - Mi tartott vissza?

- Az, hogy utálsz.

- Nem tévedtél túl nagyot.

- Mit követtem el? - kérdezte, én pedig a szemébe néztem.

Most az egyszer, tényleg azt láttam rajta, hogy meg van bántva. Persze, nem lehetett jobban megbántva, mint én, de már eltelt majdnem egy fél év, és én legalább tisztáztam magamban, mit akarok tőle. Végre sikerült megbeszélnem a tudatalattimmal, hogy nem akarok semmit. Egyáltalán semmit. Ő meg nem tudta, hogy mi ennek az oka, mert, mint mondtam, sosem ment neki a logikus gondolkodás, ha a saját egójával kellett szembemennie ehhez. Egy kicsit azért elgyengültem, ahogy ránéztem, mert már olyan rég nem láttam az arcát, mintha egy teljesen új embert ismernék meg. Megnőtt a haja, és még az arcbőre is tisztább lett, mint eddig volt. A stílusa persze nem változott semmit, és az érzéseim sem felé. Csak jobban tudtam elrejteni őket, előle is, meg saját magam elől is.