𝚂𝚝𝚞𝚌𝚔 𝚆𝚒𝚝𝚑 𝚈𝚘𝚞 [𝚂𝚊𝚗 𝙵𝙵]

epilogue

Azt mondják, ha van egy kijelölt utad az életben, arról hiába térsz le. Valahogy mindig visszasodor az élet oda, ahova tartozol. Be kell vallanom, hogy ez az én esetemben biztosan igaz volt. Alaposan eltévedtem az életben, nem is egyszer, de előbb vagy utóbb mindig oda jutottam, ahol lennem kellett. Most éppen a backstage-ben kellett lennem, és türelmesen várnom a sorom.

- Fáradt vagy?

Hátrafordultam, és azonnal összetalálkozott a tekintetünk Soo Han-nal. Ugyanolyan kétrészes, fekete-arany ruhát viselt mint én, a haja befonva, a csillogó sminkje tökéletesen illett az öltözékéhez. Egymás tükörképei voltunk, akár ikreknek is elmehettünk volna.

- Egy kicsit. Te?

- Nem nagyon. - ült le a mellettem lévő székre. - De ezután mindenképpen az leszek.

Sminkesek, stylistok és furcsa mikrofonos férfiak rohangáltak körülöttünk, állítgatták az idolokat jobbra-balra. Azért készülődtek ennyit, mert mindennek tökéletesnek kellett lenni. Szerintem Seonghwa-nak semmi szüksége nem volt már arra az extra alapozóra, amit éppen az arcára kentek, de őt nem zavarta különösképpen. Hongjoong egy nővel konzultált, hevesen mutogatva  színpad irányába, de egy szót sem tudtam kiszűrni belőle a nagy hangzavar miatt. Jongho a fal felé fordulva melegítette be a hangszálait, Mingi pedig vele együtt próbálta kiütni a magas hangokat. Maradjunk annyiba, hogy a rapper pozíció jobban passzolt hozzá. Yunho és Wooyoung már csak a többiekre vártak, és a mikrofonjaikat pörgették az ujjaik között, amitől kissé ideges lettem, hátha leejtik. Yeosang a sarokban állva nyújtott, és intett egyet felém, amikor észrevette, hogy nézem. Már csak egy ember hiányzott, aki szokásához híven késett.

- Jelen!

San elhúzott mellettem a többiek felé, aztán visszatolatott, és megfordult. Lehajolt hozzám, és nyomott egy puszit a homlokomra. Elmosolyodtam.

- Mindjárt kezdünk. - emlékeztetett, mintha magamtól nem tudnám.

- Akkor siess.

Valaki egy kamerával a vállán megállt a fiúk mellett, hogy felvegye a minden fellépés előtt szokásos "8 makes 1 team" felkiáltásukat. Soo Han felpattant a székről, és magával rántott engem is. Még mindig szoknom kellett, hogy ha az Ateez a színpadra megy, akkor megyünk mi is. Pedig a Desire-ról nem akartam volna lemaradni.

Amikor a fényeket felkapcsolták, és megláttam a sok kis világító pontot a közönségben, realizáltam, hogy én nem láthatom őket, ők azonban tökéletesen látnak engem. A Lightiny-k óceánt képeztek, és egyszerre mozogtak a zene ritmusára. Nem tartott sokáig, ameddig a fiúk hatalmas rajongótábort alakítottak ki. Pontosan erre számítottam.

Arra azonban soha nem számítottam, hogy egy nap nem csak velük fogok egy színpadon állni, hanem Soo Han-nal is. Miután végeztünk az egyetemen, mindketten terv nélkül maradtunk. A tökéletesen felépített életünk csak elméletben működött. Valójában pedig mindketten tudtuk, hogy mit szeretnénk igazán. 

Tőlem jobbra valaki integetni kezdett, méghozzá a biztonsági kordonon belül. Jong Hyuk majd felesett a színpadra, hogy észrevegyen. Meglöktem Soo Han karját, és mindketten rámosolyogtunk. Még egy kis csokor virág is volt nála, mintha egy büszke anyuka lenne, aki a gyereke első fellépésére jött.

A fellépés egy special stage volt, a Desire után az Utopia következett, majd az Aurora, és végül a Promise, amihez már alig táncoltuk a koreográfiát. Zárásként Hongjoong megköszönte a segítséget és a támogatást a személyzetnek, és nekünk is. A fiúkkal egy sorban állva hajoltunk meg, aztán integetve a rajongók felé, eltűntünk a sötétvörös, nehéz függönyök mögött.

Azonnal repült felénk egy törölköző, pontosabban Seonghwa felé, akinek nagyon is szüksége volt rá. Hamarosan pedig megérkezett Jong Hyuk is, aki valahogy mindig be tudott szökni a backstage-be.

- Mondanám, hogy kaptok egy ölelést, de ha lehet, azt kihagynám. - futtatta végig a tekintetét rajtunk. - De nagyon jók voltatok.

- Köszönjük. - vettem át tőle a csokrot. - Ugye tudod, hogy ez tényleg nem szükséges?

- Tudom, de azért hozok egyet legközelebb is.

- Megkeresem Mingi-t. - mutatott maga mögé Soo Han, mire bólintottam egyet, és már el is húzott.

- Azta, nagyon nem akar a közelemben lenni. - jegyezte meg Jong Hyuk.

- Technikailag az exe vagy, és minden fellépés után jössz egy csokor virággal. Közben meg itt van a barátja is. - tettem le a virágokat egy asztalra azzal a szándékkal, hogy később vízbe teszem őket.

- És a te barátoddal mi a helyzet? - nézett San felé, aki éppen egy egész palack vizet tolt be körülbelül három nagy kortyra.

- Úgy látszik, szomjas. - feleltem poénosan.

San, mint aki megérezte, hogy róla van szó, ekkor elindult felénk a helyiség másik végéből. Kezet fogott Jong Hyuk-kal, majd átölelte a vállam, de ennél jobban nem akart hozzám érni, érthető okokból.

- Mit gondolhat a személyzet, hogy valami random srác mindig virágot hoz a csajomnak? - kérdezte viccesen.

- Mit gondolhat a személyzet, hogy neked van csajod? - kérdezett vissza Jong Hyuk.

Igen, majdnem két évvel később még mindig vicc tárgya volt, hogy San-nal hivatalosan is összejöttünk. Volt egy olyan érzésem, hogy még az esküvőnkön is ezt fogjuk hallgatni, aztán az unokáinknak is ezt fogják mesélni. Számomra is hihetetlen volt, de mit is mondhatnék. Az élet útja.

- Seong Wu nem tudott jönni, pedig nagyon akart. - tette hozzá Jong Hyuk.

- Semmi gáz, ezután úgyis találkozunk a Mimózában. - legyintett San, én pedig csak megvontam a vállam.

Legalább ez megváltozott, San és Seong Wu már nem csak megmaradtak egymás mellett, hanem még jóban is lettek. Nem ment könnyen, de ezt is elértük. A nagy baráti társaságunkból azonban már senki nem maradt velünk, Jae néha hozzánk csapódott, de ennyi. Nem mintha szükségem lett volna még több emberre, a meglévő barátaim tökéletesen megfeleltek.

A fiúk nevetésére mindketten oldalra fordultunk, és mosolyogva néztük, ahogy Mingi éppen Soo Han sminkjét mossa, a másik kezével pedig óvatosan tartja a fejét, de még így is szerencsétlenkedik. Ezek ketten az egyik legaranyosabb pár voltak, akiket valaha is láttam.

- Emlékeztek, amikor még a professzorát fűzte? - nevetett fel Jong Hyuk.

- Hát, a legalján kellett kezdenie, hogy remek karakterfejlődést produkáljon.

Unott fejjel nyugtáztam San utalását a könyvemre, ami valójában sosem lett kész. Amikor a karantén véget ért, egyszerűen félbe hagytam, és nem fejeztem be. Nem adtam fel, csak nem láttam értelmét folytatni. A saját sztorimat lezárni sokkal fontosabb volt.

- Igen. - mondtam végül. - Talán mind így vagyunk ezzel.

The End