𝚂𝚝𝚞𝚌𝚔 𝚆𝚒𝚝𝚑 𝚈𝚘𝚞 [𝚂𝚊𝚗 𝙵𝙵]

forgiveness

Jelen

Üveges szemekkel néztem a képernyőt, miközben abban reménykedtem, hogy varázslatos módon hirtelen megváltozik a szöveg. Ez természetesen nem történt meg, de teljesíteni sem akartam. Vetettem egy pillantást a shot-os poharamra, ami tele volt töltve, és lélekben már készítettem is magam arra, hogy lehúzzam. Szinte éreztem, ahogy végigégeti a torkom, de legalább megment egy kínos szituációtól. Egy részem azonban szerette volna, ha nem kerülöm el a helyzetet. És ez a részem sokkal nagyobb volt. San-ra néztem, hátha le tudom olvasni az arcáról, hogy ő mit gondol, de továbbra is a térdén támaszkodott, jóval közelebb hozzám a kelleténél. A parfümje illata olyan erős volt, mintha megölelt volna. Letettem a telefont az asztalra, és visszafordultam hozzá.

- Azután, amit az előbb mondtál, nem tudom, hogy most mi legyen. - vallottam be őszintén. - De azt hiszem, inkább iszok.

Az arckifejezése azonnal megváltozott, de ez neki fel sem tűnt. Látszott rajta, hogy igyekszik semmilyen érzelmet sem kimutatni, mintha az előbb túl sokat mondott volna. Nem is lepődtem meg, San ebben volt a legjobb. Hogy rögtön megbánja, ha őszinte. De pont ez a pillanatnyi változás volt az oka annak, hogy egy másodpercre megjött a bátorságom. Már a kezemben tartottam a poharat, de hirtelen letettem az asztalra. A szemeivel követte a kezem, amit most az arcára tettem, és közelebb húztam magamhoz. Tudtam, hogy ha túl sokat gondolkozom rajta, ki fogok hátrálni belőle.

Aztán az egészet elrontotta az, hogy valaki becsengetett. Meghűlt az ereimben a vér, olyan gyorsan húzódtam el, mintha villámcsapás ért volna. Anyáék még bőven nem érhettek volna haza, rajtuk kívül pedig nem vártunk vendéget. Sőt, a jelenlegi helyzetre tekintettel tilosnak számított látogatni egymást. Végül mégis ajtót nyitottam, és még jobban meglepődtem, mint ezelőtt. Seong Wu állt előttem, méghozzá széles mosollyal az arcán, és tárt karokkal, mert az ölelés nálunk baráti szokás.

- Hála az égnek  még nem vágtad le a hajad a karantén alatt. - üdvözölt, mire természetesen nevetnem kellett

- Mi a fenét keresel te itt? - öleltem meg gyorsan. - Mindenki otthon ül.

- Tudod, hogy anyámmal sosem bírtuk egymást, apám meg úgy két hete lement a boltba tejért, ha érted, mire gondolok. Valószínűleg az egyik nőjével szívesebben van összezárva, mint a saját családjával. - magyarázta a vállát vonogatva.

- Összetöröd a szívem.

- Nem állt szándékomban. - mosolygott rám. - Csövelhetnék itt ma este? Konkrétan ki vagyok dobva, de reggelre anyám biztosan lenyugszik. Persze, csak ha a szüleid nem bánják.

- Ó, most éppen nincsenek itthon. - engedtem be. - Hosszú sztori.

- Szóval egyedül vagy?

- Van még itt két papagáj, egy új kutya, és... - végre befordultunk a konyha felé, ahol San még mindig a lábain támaszkodva ült, és amikor meglátott minket, intett egyet felénk. - Choi San. Szintén hosszú sztori.

- Hali. - intett vissza Seong Wu. - Nem gondoltam, hogy megint jóban vagytok.

- Hát nekem is elég hihetetlen, de már barátkozok a gondolattal. - poénkodtam. - Egyébként, a bátyám szobája megfelel éjszakára? Nem egy ötcsillagos lakosztály, de jobb, mint a kanapé.

- Jó lesz a kanapé is. - nézett hátra. - Ha a kutyus megosztja velem.

Hestia még mindig elterülve feküdt, és meg sem moccant. Még a kopogás, a beszélgetés, és a lépések hangja sem ébresztette fel. Biztosan kifárasztotta, hogy ennyit rohangált a madarak miatt.