Váratlan Fordulat (Damon Salvatore ff.)

6. rész || Rémálom

Mindent tudni akartam a vámpírokról. Lehet, hogy most sokan hülyének néznek, "Én már rég elmenekültem volna a világból!" - gondolják. Nos, én máshogy fogtam fel a helyzetet. Az, ahogy Stefan viselkedett velem, hogy segített is és tényleg nem bánt... Valahogy megfogott a téma. Persze ott volt az érme másik oldalán Damon Salvatore, akinek csöpögött a nyála a vérem után. Mégis valahogy úgy éreztem, hogy nem kell tartanom tőle. Oké, lehet tényleg kezd elmenni az eszem, hogy a nemrégi hátborzongató tájékoztatója után ilyen gondolat fordul meg a fejemben. Az érzéseim valahogy ellent mondtak.

- Hol szeretnéd kezdeni? - kérdezett Stefan, aki felkészülten ült mellettem, hogy válaszoljon a kérdéseimre.

- Kezdjük ott, hogy te miért nem szomjazol a véremre? - ez volt a legelső, ami felmerült bennem.

- Hidd el, szomjazom rá. - mondta, mire kikerekedtek a szemeim. - Vámpír létemre ez természetes. - magyarázkodott.
- Évekkel ezelőtt kezdtem bele ebbe a diétába, hogy csak állati vért iszom.

- Miért?

- Mert nem bírtam az öldöklést. Az érzést, hogy ártatlanok élete múlik az én szomjamon - nézett bele a sötétbarna szemeimbe. Tekintetében megvillant a megbánás és a bűntudat, látni lehetett, hogy ennek múltja van.

- Hány évesek vagytok Damonnel?

- Damon már 180 éves, én pedig 174.

- Mi? - néztem rá döbbenten. Egy időre lesokkoltam a hallottaktól.
- Jézusom... - motyogtam.

- Figyelj Marilyn, hogyha ez így egyszerre sok neked, akkor... Befejezhetjük - ajánlotta fel, majd távozni készült.

- Nem, folytassuk! Fel tudom fogni, csak kicsit lassabban. Hogyan lettél vámpír? - kérdezősködtem tovább.

- Azt inkább hagyjuk, nem beszélnék róla - mondta rezzenéstelen arckifejezéssel.

- És a napfény? Nem öl meg?

- Nem. Vagyis... Ez a gyűrű véd meg. - mutatta fel a kezét, amin egy nagy, régies gyűrű volt.

- Azta! - nézegettem ámulva. - Tehát, azt tudom, hogy szörnyen gyorsak tudtok lenni, egy gyűrű véd a naptól és vének vagytok - soroltam fel mindazt, amit tudtam róluk.
- Még valami! Ezeket miért mondtad el nekem?

- Mert úgyis elfelejted majd.

- Logikus - húztam el a szám.

- Na, mostmár megyek, besötétedett - a bejelentése után döbbentem néztem az ablak felé. Ilyen hamar besötétedett?
- Jó éjt! - oltotta le a lámpát, majd kiment és becsukta maga után az ajtót. És én csak abban a pillanatban jöttem rá, hogy tulajdonképpen itt kell aludnom... Vámpírok között. A gondolatba bele borzongtam egy kicsit, de végül fáradtan dőltem be a puha ágyba a fekete pólóban.

Fáradt voltam fizikailag és szellemileg is. Volt bennem egy halvány remény, hogy reggel otthon kelek fel, s rájövök, hogy álom volt az egész.

A gondolatra nyugtalanul megfogtam a csuklómon lévő karkötőt, amit még apától kaptam, pont a balesete előtt egy nappal. Azóta sem vettem le, a szívemhez nőtt, olyan volt nekem, mintha még mindig ott lenne velem. Legtöbbször elég volt ránéznem és megnyugodtam tőle. Szörnyen hiányzott.

Átgondoltam az egész napom a kezdetektől egészen addig, hogy itt fekszem másnak az ágyában. Sok időbe telt, mire bealudtam.

Kinyitottam a szemem, s az első látvány, ami fogadott fényes nappal, az Stefan volt. Véres szájjal, vörös a szemekkel és kiélesedett szemfogakkal állt az ajtóban, rám meresztve a tekintetét. Az egész lénye ijesztő látványt mutatott.

- Stefan, mondd, hogy az állati vér! - kiáltottam fel ijedten, de ő nem válaszolt, továbbra is vad tekintettel engem nézett.

- Stefan! - hiába szólítgattam, nem reagált. Próbáltam hátrébb menni valahogy, mire megindult felém. Száját harapásra nyitotta, s fogait a nyakam felé vitte.

- Milyen szép álom! - jelent meg Stefan mögött Damon a semmiből.

Ijedten ültem fel az ágyamban, levegőért kapkodva. - Csak egy álom volt! - ismételgettem magamban.

- Minden rendben? - hallottam meg mellőlem a jól ismert hangot, aminek a tulajdonosa Damon volt.

- Nem! - kiáltottam rá dühösen. Még mindig ziháltam az álom adta félelemtől.

- Durva egy álom volt - jelentette ki Damon, mire ránéztem. Szórakozottan öntögette a whiskyt a poharába, majd mikor észrevette, hogy bámulom, felnézett a szemembe. A tekintetembe az összes utálatom, gyűlőlködő indulatom beletettem. Ő még ezek után is elmosolyodott, ami mégjobban felidegesített. Kezdte kihúzni a gyufát nálam, hiába voltam veszélyben a közelében.

- Te voltál, ugye?? - emeltem fel a hangom.

- Hé, hé! Jobb hangnemben, kisasszony! - állt fel a helyéről, miközben a mutatóujjával fenyegetően mutatott rám, amelyikkel a whisky-s poharát tartotta. Szerintem nem józanul kezdte a reggelt.