A suli után az első dolgom az volt, hogy elmentem a Salvatore házba. Tudom, nem éppen ésszerű dolog, de valamiért nagyon úgy éreztem, hogy kézben tartom a dolgokat. Saraht megkértem, hogy tartsa fel Stefant, ameddig csak bírja. Örömmel vállalta el ezt a feladatot.
Amilyen gyorsan csak tudtam elmentem Damonhoz, akit reméltem, hogy otthon is találok. Kopognom sem kellett, az ajtó azonnal kinyílt, ahogy elé léptem.
- Hallottam, hogy jössz - támaszkodott az ajtónak Damon, másik kezében egy whiskey-s üveget tartva.
- Nincs olyan napod, amikor ne innál? - néztem a kezében tartott üvegre, majd a lehető legtöbb távolságot tartva tőle beléptem a házba.
- De, van párszor, csak az nem éppen a mai nap - vágta le magát a kandalló előtti kanapéba. - Nem számítottam a látogatásodra - kezdett fürkészni a tekintetével.
- Én sem - ültem le vele szemben. - Miért küldted utánam Stefant? - tértem a lényegre.
- Utánad küldtem?
- Ugyan már, láttalak a suliban vele! Méghozzá az osztálytársam lett és én ezt nem akarom! - dőltem előre, próbáltam magabiztosságot sugallni.
- Miből gondolod, hogy az én ötletem volt? - húzta gúnyos mosolyra az ajkait.
- Ő mondta, hogy rábeszélted.
- Ohh... Így már érthető - mondta halkabban, majd egy lassú mozdulattal az asztalra tette a whiskey-s üveget.
- Tudod - nézett fel rám -, minden megoldódna, ha egyszerűen csak levennéd a karkötődet és engednéd, hogy elfelejtettessem veled az egész ügyet.
- Azt hiszed, hogy én még nem gondoltam rá? Sőt, az elmúlt négy évre is gondoltam már! - álltam fel a helyemről indulatosan. - De ha elfelejteném az egészet, akkor sosem tudnám meg, hogy apámtől egy vámpírok elleni védelmező karkötőt kaptam a balesete előtt!
- Miért érdekel ez téged ennyire? - állt fel ő is. - Az a baleset megtörtént és kész! Az apád meghalt és ez ellen nem tudsz mit tenni!
A szavai egyesével jutottak el az agyamig, fájdalmasan... Nem tudtam hova tenni az elhangzottakat. Csak kapkodtam a tekintetem ide-oda, nem akartam többet a szemébe nézni.
- Most hagyj magamra - lépett Damon a kandallóhoz, a tüzet nézve. Nem ellenkeztem, szó nélkül az ajtóhoz siettem, de mikor kinyitottam azt, Stefannal találtam szembe magam.
- Mit keresel itt? - kérdezte gyanakvóan, majd Damon felé vezette a tekintetét.
- Kérdezd a bátyádat! - feleltem gúnyosan, miközben sietve elmentem mellette. Nem néztem hátra, tudni sem akartam, hogy mi folyik ott. Az első dolog, amit akartam az volt, hogy haza menjek.
[...]
- Minden rendben? - köszöntött anya, aki a konyhában csinálta a vacsorát.
- Persze - válaszoltam azonnal, majd felsiettem a szobámba. Bezártam az ajtót, és fáradtan bedőltem az ágyba, hogy a plafont bámuljam és a gondolataimba merüljek.
Igaza van Damonnek. Nem tudok mit tenni az ellen, hogy meghalt az apám. Megtörtént, nincs visszaút, hiába küzdök ellene. Sosem akartam bevallani, hogy ennyi volt, hogy sose láthatom újra lelki szemeim előtt.
Abban a hitben éltem, hogy még mindig ugyanúgy anyával élek kettesben és majd apa szokása szerint egyszercsak betoppan, hogy eltöltsön velem egy napot. Ő velem akart lenni, anya viszont nem engedte. Érthető is volt, mivel apa szó nélkül ott hagyta őt, miután anyu teherbe esett. Kicsit együttérző is voltam anyával, de apa jóvá akarta tenni a történteket. Mindenkinek jár egy esély. Aztán egy napon már nem volt több lehetőség.
VOCÊ ESTÁ LENDO
Váratlan Fordulat (Damon Salvatore ff.)
Fanfic„-...csak figyelmeztetni akarlak: Veszélyes! Nem minden az, aminek látszik." ~ I. ÉVAD Marilyn egy rosszul elsült személyes ügy után úgy döntött, hogy elmegy a helyi bárba inni valamit, remélvén, hogy megnyugvást talál az italában. Sejtelme sem vol...
