Váratlan Fordulat (Damon Salvatore ff.)

1. rész || Átalakulás

Kedves Naplóm!
V̶á̶m̶p̶í̶r̶ ̶v̶a̶g̶y̶o̶k̶. Ez szép kezdés volt... Lényegében igen, vámpír vagyok vagy leszek, hála Melissának, aki azt hiszi, hogy halott vagyok. Tulajdonképpen az is vagyok... Vagyis még élek, lélegzek, de a szervezetem megváltozott, vért kell innom. Jézusom, magam sem tudom megfogalmazni az állapotom. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogok boldogulni ezzel, de a lényeg, hogy nem vagyok egyedül. Egy napom van arra, hogy emberi vért igyak, különben... Nem lesz jó vége.

- Haragszol rám? - nyitott be Damon írás közben.

- Megígérted, hogy túlélem és be is tartottad az ígéreted... Csak más módon - mondtam ki a szavakat úgy, hogy semmilyen érzelmet ne lehessen kivenni belőlük. Kisebb csönd következett, amit Damon szakított meg:

- Magadra hagyjalak?

- Igen, egy kis időre, kérlek - néztem vissza a naplómra, majd folytattam az írást:

Evelyn és Stefan mentettek ki minket Melissa markából. Hogyha a vámpír életet választom, akkor tulajdonképpen örök életem lesz, csak egy karó lenne a végzetes fegyverem. Hogy milyen lenne életem hátra lévő része? Fogalmam sincs. Olivia, aki jelenleg menekül, hagyott nekem egy napfény gyűrűt, ami állítása szerint megvéd a naptól.

A tekintetem a kezemre vezettem, amin a fekete köves, ezüst gyűrű ékeskedett. Azonnal felvettem, mikor megkaptam. Belegondolni is ijesztő volt, hogy vámpírként ezt az idő végezetéig viselnem kellene.

Kihagytam valamit: az utazáson, nos... Damonnel voltam egy ágyban. Igen, úgy értve. Most viszont... Nem tudom hogy nézzek rá. Legalább figyelmezthetett volna, adhatott volna egy kézi könyvet vagy mit tudom én! Ahogy látod, kihagytam valakit... Az apámat. Róla inkább később írnék.

A toll egyre erősebben sercegett a papíron, hangosabb lett a fülemnek, amitől csak idegesebbé váltam. Végül erősen rácsaptam a tollat a naplómra és azt összecsuktam egy durva mozdulattal. Az idegesítő hang elmúlt...

Stefan zökkentett ki az időtöltésemből, aki egy pillanat alatt az ágy mellett állt. Kíváncsi vagyok, hogy ez a gyorsaság milyen érzés lehet.

- Hallom nem vagy beszédes - kezdett el csevegni velem, de én meg sem szólaltam, csak a takarót néztem magam előtt.
- Őszintén, most... Mit érzel?

Lassan Stefanra vezettem a tekintetem, végül megszólaltam:
- Az apám meghalt, még elbúcsúzni sem tudtam tőle. Csak annyira emlékszem, hogy Melissa végzett velem és aztán az ágyamban keltem fel, mintha egy álom lett volna. Szörnyen éhes vagyok és dühös, még a tollam is idegesítő minden kis rezzenéssel együtt... 18 éves vagyok, Stefan, beleragadtam ebbe az évbe.

- Megértem! - ült be mellém, majd átkarolt a vállamnál.
- Én is átéltem ezt, de együtt meg tudjuk oldani! Van két választási lehetőséged. Vagy iszol emberi vért és vámpír leszel vagy hagyod, hogy kiszáradj és meghalsz - nézett mélyen a szemembe.
- Ezt csakis te döntöd el.

Kisebb csönd következett arra az időre, amíg elgondolkoztam a hallottakon és a sorsomon.

- Rendben - néztem Stefanra.
- Vámpírként fogom tovább élni az életem és végezni fogok Melissával.

____________________

- Hát itt is van! Az elveszett bárány. - üdvözölt Damon, mikor leértünk a nappaliba.

- Szörnyen éhes vagyok, de ha pizzára gondolok, akkor elkap a hányinger - köszöntem én is.

- Ez akkor igent jelent?