Váratlan Fordulat (Damon Salvatore ff.)

2. rész || Vágyak

Azonnal a túrista nyakára támadtam és mikor megéreztem az ízét a vérének, nem tudtam leállni. Megállás nélkül ízlelgettem.

– Jól van, elég lesz mostmár – fogott meg a vállamnál Damon, én viszont eltaszítottam magamtól a kezét, nem akartam, hogy közbe szóljon.
– Marilyn! – szólított, de meg sem hallottam, minden gondolatom a vér körül forgott, és az összes porcikám beleborzongott az ízébe és a gondolatba is.
– Elég mostmár! – Damon a gyorsaságával egy szempillantás alatt egy fának nyomott, egészen közel állt hozzám ahhoz, hogy ne tudjak megszabadulni tőle. A szemeim még mindig a férfit nézték és a vérbe borított nyakát.
– Nézz rám! – emelte feljebb a hangját, mire a tekintetem  a kék íriszeire vezettem. Azonnal észhez tértem, amint megláttam a tükörképem benne, és a számhoz kapva a túristára néztem.

– Megöltem volna! – csúsztam le lassan a földig. – Egy szörnyeteg vagyok! – meredtem magam elé, könnyezve.

– Dehogy vagy! – guggolt elém Damon. – Nem lehetsz mesebeli vámpír.

– Nem akarok ártani senkinek!

– De fogsz! – lépett ki egy fa mögül Stefan; Damonnel mindketten meglepődve néztünk rá. – Erről nem te tehetsz – nézett Damonre.

– Neked meg mi bajod, öcskös? – állt fel a bátyja. – Amióta megtudtad, hogy megmentettem Marilynt...

– Neked ez megmentés? – fordult felém Stefan. Azonnal Damonre néztem, aki szintén a válaszom várta...majd a túristára, aki még mindig egy helyben állt, mozdulatlanul.

– Igen – egyszerű, rövid válasz.

– Sok sikert! – bólintott Stefan, majd elment mellettünk, ránk se nézve.

– Reggel óta mást se csinálsz, csak cukkolsz és tapadsz rám, mint egy pióca! – szólt utána Damon, mire megtorpant az öccse és mosolyogva hátra fordult. – Miért?

Stefan Damonről az én szemeimbe nézett, végül válasz nélkül visszafordult és folytatta az útját.

__________________

Nem akartam haza menni anyához több szempontból sem:
Először is, féltem, hogy bántanám, másodszor pedig nem tudtam volna a szemébe nézni a történtek után. Tudva, hogy apa meghalt, - de most valójában - és ő erről nem tud semmit.. Sőt, még rólam sem tud semmit. Egyszerűen csak nem álltam még készen erre és Damon volt az egyetlen ember, akihez fordulhattam.

Apa sírja előtt álltam, amely friss virággal volt körül véve. Dühös voltam magamra, amiért még csak most jöttem ki, hiába éreztem úgy legbelül, hogy már jártam itt. A kőbe vájt írásokat vizsgáltam, legszívesebben letakartam volna a Brooks feliratot és Dobrev-et írtam volna a helyére.

– Marilyn? – szólított egy túlságosan is ismerős hang a hátam mögül, mire ijedten megfordultam.

– Anya, mit keresel itt? – kerekedtek ki a szemeim. Egyedül állt mögöttem, és kérdőn végig mért.

– Ezt inkább nekem kéne kérdeznem! Ma van ötödik éve, hogy az apád elment, gondoltam, kijövök tiszteletből – lépett közelebb, mire ijedten hátráltam.

– Ne, kérlek! Ne gyere közelebb!

– Miért? Kicsim, minden rendben?

– Igen, csak...  Még nem kéne találkoznunk. – kezdtem hátrálni, de anyu minden lépésemnél közelebb jött.

– Azt hittem elmentél Oliviához, miért vagy itt? – közeledett még mindig, folyamatosan. Muszáj volt megtennem... Az egyetlen út ahhoz, hogy valamelyikünk elmehessen.

– Azért, amiért te is itt vagy! – emeltem feljebb a hangom. – A saját apám sírjához jöttem, ma van az évforduló. – Anyu lesütötte a szemét, a szívem is összeszorult, hogy ezt kellett tennem, de muszáj volt folytatnom:
– Csodálom, hogy azt hitted, nem jövök el.

– Legalább...

– Attól még, hogy elváltatok, ő a vér szerinti apám marad! – néztem dühös tekintettel a szemeire. Fájdalmat... Azt láttam benne. És valamiért ott helyben elsírtam volna magam azért, amit most tettem.
Fogtam az alkalmon és elmentem a temetőből, mivel már kezdtem érezni anya vérének az illatát is. Nem akartam bántani őt, de választanom kellett: fizikailag vagy lelkileg sértem meg.

__________________

Az utam a Salvatore házba vezetett, máshova nem tudtam menni a helyzetemet tekintve. Damon a Borubon-t kortyolgatta a kandalló előtt, és még mielőtt bármit is szólhatott volna, kilöktem a poharat a kezéből - ami a földre érve el is tört -, majd egy gyors mozdulattal a falnak nyomtam. A kezét megadóan maga elé emelte, miközben végig egymás szemeibe néztünk, nagyon közel egymáshoz. Most mi lesz?

– Jézusom! – léptem el Damontől, aki értetlenül mért végig.

– Nem akarod befejezni?

– Bocsánat, nem tudom mi ütött belém! – dőltem a kanapéba. – Az egyik percben majdnem elsírom magam, most meg... – Tekintetem a szemébe fúrtam.

– Értem – mondta egy elfojtott mosoly mellett, majd egy hirtelen mozdulattal lehúzta a cipzárt a sliccén.

– Ne! – emeltem fel a kezem magam elé, hogy eltakarjam a látóköröm.

– Nem ezt akartad?

– Csak nem akarok egy újabb hülyeséget elkövetni – Damon visszahúzta a cipzárt, mire én is letettem a kezeimet.

– Tehát az előző is hülyeség volt? – kíváncsiskodott. Makacsul néztem egy pontot magam előtt, miközben próbáltam a megfelelő választ keresni. – Ebben az esetben – lépett közelebb –, több hülyeséget kellene csinálnunk.

A hallottaktól azonnal a szemébe néztem, amit csak a kandalló tüze világított meg. Láttam benne a csillogást, és a tükörképem a kitágult pupillájában. A francba... Túl nagy a kísértés.

– Ha rád nézek – vezettem a tekintetem máshova –, szinte lángba borul az egész testem és különféle vágyakat érzek miattad.

Damon perverz mosolyra húzta a száját, nem tudtam mit tegyek... Kimondtam, amit éreztem, amit gondoltam. Márcsak rá vártam.

– És miért nem cselekedsz? Mi állít meg? – nyújtotta felém a kezét. Lassan végig vezettem a tekintetem a tenyerétől a mellkasáig. Végül megfogtam a kezét, mire ő egy gyors mozdulattal felhúzott magához. Egymással szemben álltunk, összekulcsolt kézzel, nagyon közel egymáshoz.

– Nem lennék illedelmes – válaszoltam a kérdésére, majd vele együtt elmosolyodtam.

Már azt hittem táncolni fogunk, fel voltam készülve egy keringőre, de arra nem, ami ezek után következett: a takrómnál fogva megcsókolt.

Ez a csók... Teljesen más volt, mint a többi. Mintha az első lett volna, sokkal érzelmesebb volt, s a vágyak csak jobban felerősödtek bennem. Végig vezettem a kezemet a tarkóján egészen a kócos hajáig, amibe bele markoltam, mire Damon bele sóhajtott a csókba.

Egy gyors lendülettel a falnak nyomott, és az ajkaival a számról a nyakamra tért át. A körmeimmel erősen a vállába martam, ami Damonből egy mélyről jövő sóhajt váltott ki .

– Zavarok? – hallottuk meg Stefan hangját, mire ijedten átnéztem Damon válla fölött, hogy ráláthassak a hang tulajdonosára.

Damon sem tett másképp, meglepődve lépett el tőlem és kérdőn Stefanra nézett.

– Pocsék az időérzéked – szólt oda az öccsének.