Muszáj volt megjátszanom magam. Biztos voltam benne, ha nem teszem, akkor Damonéknak ártok azzal, Elton képes lenne elintézni, hogy fájdalmat okozzon nekik, vagy rosszabb esetben halált hozzon rájuk. A szeretteimről nem is beszélve... Tudtam, hogy így Damonnek sokkal fájdalmasabb lenne, tudván, hogy elfelejtettem őt. Ezért nem voltam képes megjátszani magam előtte...
A szobámban pakoltam csendesen. Eltont nem engedtem be a házba, ő valahol máshol járt, amíg elraktam néhány ruhát. Gondolkoztam, hogy megszököm, de egyszerűen nem ment volna azzal a tudattal, hogy körülöttem senki sincs biztonságban.
Atlantába akart vinni...
A gondolatok közepette hirtelen léptek zaját hallottam meg, mire ijedten az ajtóm felé fordultam. Ijedt voltam, mert elsőnek azt hittem, hogy Elton az. Hamar rájöttem, hogy ő nem lehet, mivel nem engedtem be a házba. Damon volt a zaj tulajdonosa, aki pár másodperc múlva már az ajtómban állt.
Még szóra sem tudtam nyitni a számat, mivel egy pillanat alatt a falnak nyomva találtam magam. Damon lökött oda, két kezével a fejem mellett támaszkodott, ezzel biztosítva, hogy ne leljek kiutat. Vészesen közel hajolt hozzám, a lélegzetem is belém folytotta. Szúrós tekintettel mért végig, miközben a szájába harapott, majd mikor a szemeimbe nézett, a tekintete azonnal ellágyult.
- Mondd, hogy emlékszel rám! - szorította össze az ajkait. Akaratlanul is üveges lett a tekintetem, látva Damon fájdalommal teli szemeit. Nem tudtam volna hazudni neki. Szótlanul a szájához tapasztottam az ajkaimat és egy hosszú csókot adtam neki. Damon a hajamba markolt, s bele mosolygott a csókba, tudta, hogy emlékszem rá.
- Sajnálom - öleltem szorosan át. Éreztem a fájdalmat a szívemben, a könnyeim pedig lassan beborították az arcom. Mintha a fájdalmam folyna ki a szememből, olyan érzést keltett a folyamat.
Egyebet nem tudtam Damonnek mondani, mert tudtam hogy Elton az utcáról hallgatózik.
Damon, lágyan simogatta a fejem, ezzel próbált megnyugtatni.
Pár másodperc után finoman a kezébe vette az arcom, miközben a hüvelykujjával köröket kezdett rajzolni rajta. Túlságosan nyugtató volt a jelenléte, hogy még itt van előttem és megérinthetem őt.
- Mennem kell - próbáltam a lehető legközömbösebben kimondani a szavakat. Ekkor hallottam meg Elton autója motorjának a hangját, beindította a kocsit.
- Nem akarom, hogy elmenj! - használta ki azonnal a helyzetet Damon, mindketten jól tudtuk, hogy Elton egy járó motor mellett nem hallhat minket.
- De muszáj! - hajtottam a fejem a mellkasára.
- Ki mondta, hogy muszáj? - kérdése hallatán ijedten felnéztem a szemeibe. Szinte olvastam a gondolataiban.
- Nem! Kérlek kerüld a veszélyt!
- Ugyanmár, idősebb vagyok nála! - ellenkezett.
- De ő másabb! Rengeteg tapasztalata van!
- Szerinted nekem nincs? - forgatta meg a szemeit.
- Shh! - csitítottam le, ugyanis a motor ismételten leállt. Hallottam, ahogy Elton becsukja a kocsi ajtaját a házunk előtt. Damon szó nélkül adott még egy rövid csókot, majd eltűnt előlem. A szívem szakadt meg ettől...
- Marilyn, ideje jönnöd! - kiáltott Elton, mire a vállamra dobtam a táskám.
Már indultam az ajtó felé, de a szekrénynél kénytelen voltam megállni. Ott hevert a két vasfüves karkötőm, amik immár nekem is fájdalmat okoztak egyetlen érintéstől. Mellettük pedig ott volt a kék borítóval fedett naplóm, amibe már nem is tudom mikor írtam utoljára. Egy papírzsebkendő segítségével gyorsan bedobtam a karkötőket a táskámba, a naplómmal együtt, s így indultam meg a bejárat felé, ahol Elton várt rám türelmetlenül.
- Végre - köszöntött mosolyogva.
- Hagyj! - löktem le magamról a kezét, amit a vállamra tett.
- Naa, mi ez a viselkedés? - nézett rám gyanakodva. Már el is felejtettem... Nem emlékezhetek arra, hogy megigéztetett Klaus által, és azon kívül semmi rosszat nem tett ellenem.
- Én csak... Ürességet érzek magamban, mintha hiányozna egy lényem. És nem értem miért megyünk el - játszottam meg magam.
- Áhh, már értem - bólintott. - Csak nyaralunk kicsit, és az az üresség egy idő után be lesz foltozva, hidd el - nyitotta ki a kocsi ajtaját.
- Nem lesz itt semmilyen nyaralás! - hallottam meg Damon hangját, mire azonnal arra kaptam a fejem. Jaj ne... A tekintetem tüstén rémült lett. Hirtelen nem is tudtam mit csinálhatnék ellene, hiszen nem jöhettem ki a szerepemből.
- És hogyan akadályoznád meg ezt? - lépett előre Elton.
- Két lehetőség van: kifacsarom a szíved vagy puszta kézzel leszedem a fejed a helyéről - döntötte oldalra a fejét Damon, akinek a tekintete átsiklott rám. Azonnal hevesen megráztam a fejem, jelezve, hogy ne tegyen semmi meggondolatlant, de úgy tűnt, hogy ez nem volt hatással rá.
- Kihagytál egy harmadik lehetőséget! - jelent meg Stefan is.
- Itt van ez a karó - emelte fel a kezében lévő fa darabot.
- Ti ketten... Nagyon szórakoztató társaság vagytok - nevetett Elton.
- Első lehetőség - nézett Damon Stefanra. - Az a legfájdalmasabb - majd egy pillanat múlva már Eltonnal szembe állt. Csakhogy nem csinált semmit... Fájdalmasan ordítani kezdett Stefannal az oldalán, mindketten a fejüket fogták, Elton pedig végig rájuk koncentrált. Azonnal leesett...
- Ne! - rángattam meg Eltont a karjánál fogva, mire egy láthatatlan erő a kocsinak nyomott. Nem tudtam hozzá érni...
- Ők ártatlanok! Könyörgöm, hagyd őket! - kérleltem félve. A szavaim viszont nem hatottak rá, továbbra is fájlalta a fejét Stefan és Damon, akik immár a földön feküdtek a fájdalomtól.
- Elég! Esküszöm elmegyek veled, csak hagyd őket! - emeltem feljebb a hangom, mire Elton rám nézett. A Salvatore testvérek már nem ordítottak tovább, a fejüket viszont még mindig fogták. Az engem nyomó erő is eltűnt. Nem tudtam mit élhettek át Stefanék, de kívülről nézve is elviselhetetlennek tűnt.
Damont ilyennek látva pedig... A gyengém volt.
- Rendben - egyezett bele az ajánlatomba Elton, majd a szavait Damonékhez intézte:
- Lehet, hogy idősebbek vagytok nálam... Én viszont erősebb vagyok. Egy Eretnekkel álltok szemben.
Nem tudtam, hogy mit jelenthet ez a szó... Eretnek? Azt viszont felfogtam, hogy Elton nem csak egy vámpír... Hanem boszorkány, avagy varázsló is.
Mostmár kényszer nélkül szálltam be az autóba... Damon és Stefan még mindig a földön feküdtek, de már kezdtek észhez térni. Fogalmam sem volt, hogy mi állhat most előttem, hogy mennyi időre megyek el. Hiába erős Elton, én akkor is eszesebb vagyok nála.
__________________
- Érezd otthon magad! - mentem be a házba Eltonnal.
"Az az érzés sose lesz meg" jegyeztem meg a fejemben. Hanyagul a fotelbe dobtam a táskám, és körül néztem. A ház átlagos kinézetű volt kívül-belül. Az utca nevét és a ház számot is megjegyeztem valamiért, mivel a hasznomra válhatott ez az információ. Azonnal a szökésemet terveztem: a kandalló nem jó, fölül le van rácsozva. Az ablakon viszont túl könnyűnek tűnt kimászni, biztos nem lenne olyan egyszerű... Az ajtó biztos be lesz zárva.
- Látom ám, hogy mi jár a fejedben - lépett a szobába Elton.
- Bűbájt raktam a házra.
- Hogy mit? - kérdeztem vissza. Jól hallottam mit mondott.. Csak hirtelen nem bírtam felfogni.
- A bűbáj hatására a lábadat sem tudod kitenni a házból.
Nem tudta, hogy min gondolkoztam pontosabban. Nem csak a megszökésem terveztem...meg akartam ölni őt.
ESTÁS LEYENDO
Váratlan Fordulat (Damon Salvatore ff.)
Fanfic„-...csak figyelmeztetni akarlak: Veszélyes! Nem minden az, aminek látszik." ~ I. ÉVAD Marilyn egy rosszul elsült személyes ügy után úgy döntött, hogy elmegy a helyi bárba inni valamit, remélvén, hogy megnyugvást talál az italában. Sejtelme sem vol...
