Anya szerencsére nem volt otthon, ezért nem kellett aggódnom amiatt, hogy mit mondjak arra, hogy két srác jött hozzám. Stefant is behívtam a házba, majd mindhárman a szobámba mentünk, hogy ott átbeszéljük a történteket.
- Először is, nagyon remélem, hogy nem szóltál senkinek Johnról. - mondta Damon a szekrényeimnél járkálva.
- Ki másnak tudnék szólni? Mondjam azt, hogy egy vámpír barátom rájött, hogy ismerte az apámat? - Damon a mondatom hallatán meglepődve fordult felém, Stefan is ránézett.
- Szóval már a barátod vagyok? - vigyorodott el Damon, én pedig nem jutottam szóhoz. Tényleg azt mondtam, nem tagadhatom.
- Most nincs kedvem ezen veszekedni, mondjatok el mindent, kérlek! - könyörögtem nekik, ezzel a "vámpír barát" témát is terelve.
- Rendben, de ez egy hosszú történet. - ült le Stefan a szoba sarkában lévő fotelbe, miközben Damon tovább vizsgálgatta a szekrényeim.
- Nem baj, hallgatom.
- 2002-ben kezdődött, mikor először találkoztam az apáddal. - kezdett bele Stefan.
- Az a születési dátumom, akkor tűnt el.
- Igen, nos, egy bárban ült, Damon pedig odament hozzá, hogy "beszélgessenek". - folytatta tovább, mire kérdőn Damonra néztem.
- Jó, rá akartam támadni. - vallotta be szemet forgatva, én pedig teljesen kiakadtam.
- Rá akartál támadni az apámra? - álltam fel az ágyamról, Stefan viszont azonnal elém állt, majd a két vállamnál fogva visszaültetett.
- Először hallgass végig! - nézett a szemeimbe.
- Aztán felőlem azt csinálsz Damonnal, amit csak akarsz. - mondta egy bíztató mosolyt adva, mire én egy bólintással jeleztem, hogy folytathatják a történetet.
- Még mielőtt rátámadtam volna - folytatta Damon - nem tudtam, hogy ő is vámpír.
- Tessék?!
- Ő is vámpír volt, Marlie. - erősítette meg Damon szavait Stefan. Ezt így első hallásra felfogni sem tudtam. Az apám egy vámpír volt... És én ezt nem tudtam.
- Hogyan?
- Nem tudom, már az volt, mikor találkoztam vele.
- Igen, és ez ki is derült, mikor kimentünk a sikátorba. - mondta tovább Damon. - Azt mondta, hogy megmondták neki, hogy oda fogok menni hozzá és végeznie kell velem.
- Nem, biztos nem! - emeltem feljebb a hangom, bár ezt inkább magamnak mondtam, mintsem Damonnak.
- Apa senkit sem bántana!
- Igen? Én megcáfolnám ezt, miután egy karót döfött a szívem alá és 2 éven át nem hagyott békén, amíg véget nem vetettem az egésznek! - mondta egyre hangosabban, miközben gyors léptekkel haladt felém. Végül megállt velem szemben, egészen közel hajolva hozzám, hogy tartsa velem a szemkontaktust. Úgy éreztem, hogy szikrázik a levegő köztünk, ezt viszont jelen esetben figyelmen kívül hagytam.
- Mit csináltál? - kérdeztem suttogva, a szemeim pedig bekönnyeztek. Damon hátra tett egy lépést, majd Stefanra nézett; én viszont le sem vettem a szemem róla.
- John... Sosem volt könnyű eset. - mondta ismét a szemeimbe nézve.
- Te megölted? - Damon szóra nyitotta a száját...de aztán nem mondott semmit.
- Elég! - állt fel Stefan is, s odalépett hozzánk.
- Damon önvédelemből tette és..
- Az apám sosem bántana senkit! - a fájdalmam próbáltam elnyomni a hangomba, szinte kiabáltam. Persze, kívülrő ez teljesen máshogy nézett ki. Erősnek mutatni magad nem könnyű dolog.
- Marilyn, figyelj! - vette a két kezébe az arcom Stefan, kényszerítve, hogy a szemeibe nézzek.
- Én is láttam, ahogy megtámadta Damont és ott voltam abban a két évben, amíg nem hagyott minket békén.
Legbelül tudtam, hogy igazat mond, hogy tényleg így történt minden. Elhinni viszont nem akartam, sőt, még felfogni sem.
- Remélem az megnyugtat, hogy nem azért csinálta ezt, mert ő akarta. Hanem, mert valaki rávette. - mondta Damon, háttal állva nekem, miközben babrált valamit a tükröm előtt.
- Ki vette rá?
- Épp ez az. Mi sem tudjuk. Azt sem, hogy miért akart olyan megszállottan megölni minket. - mondta Stefan.
- Téged is? - néztem rá. A tekintetében ugyanazt a sajnálatot láttam, mint mikor négy éve belenéztem az emberek szemébe a temetésen. Nem hiányzott ez a nézés.
- Útban voltam.
- A jó hír számodra viszont az, hogy valószínűleg életben van. - szólt közbe Damon, felém fordulva.
- Számunkra ez nem kedvező. - nézett össze Stefannal.
- Azt mondtad megölted.
- Igen, hát, úgy látszik mégsem. Gondolj bele, úgy tudod, hogy négy éve halt meg autóbalesetben.
Maximum akkor igaz, hogyha egy fát szállító kamionba ütközött és egy fa tragikusan átszúrta őt a szívénél. - mosolyodott el. El nem tudtam volna elképzelni, hogy ezek után még viccelődni is képes lenne.
- Damon pedig 2005-ben karózta meg. - bólintott Stefan.
- Nem értem, tényleg láttam meghalni.
- Elég! - szóltam közbe, majd a tenyereimbe temettem az arcomat.
- Ez nekem túl sok! Én ezt nem akartam! Nem akarok így emlékezni az apámra, töröljetek ki mindent! - mondtam erőt vesztve, majd egy határozott mozdulattal letéptem magamról a karkötőt. A rajta lévő gyöngyök és a medál azonnal szétszóródott a földön. Felváltva néztem Stefanra és Damonra, akik nem jutottak szóhoz, csak a szétszakadt karkötőmet nézték.
YOU ARE READING
Váratlan Fordulat (Damon Salvatore ff.)
Fanfiction„-...csak figyelmeztetni akarlak: Veszélyes! Nem minden az, aminek látszik." ~ I. ÉVAD Marilyn egy rosszul elsült személyes ügy után úgy döntött, hogy elmegy a helyi bárba inni valamit, remélvén, hogy megnyugvást talál az italában. Sejtelme sem vol...
