A lány aki megfagyott ~P.M.~

24

A tüzes lány

-Mi a fene?-meredt Pietro az elöttünk sétáló fiúra.
Én is ránéztem. Egyszerű fekete póló és szürke nadrág volt rajta. Barna, rövid haja kiemlte kék szemeit.
Pietrot a falhoz vezettem majd leültettem a tövébe.
-Maradj itt.- parancsoltam mire ő engedelmesen sóhajtott.
A fiúhoz léptem.
-Te vagy az. Az Egyes.- suttogta mérgesen a fiú.
-Miattad kerültünk ide!- mondta majd nekem támadt.
Egyszerűen védtem ki minden ütését majd küldtem a földre.
-Tudod, egy idő után idegesítő tud lenni, hogy mindenki azt hiszi, hogy miattam kerültünk ide!- válaszoltam mérgesen.
A fiú idegsségében eltűnt majd a hátam mögül fejbe vágott amitől elterültem a padlón.
-Na ez sunyi húzás volt!- fordultam hátamra.
-Szendvedj.-mondta kíméletlenül a fiú és emelte az öklét, hogy beverjen még egyet de abban a pillanatban valaki felkente őt a falra.

Pietro összegörnyedve fogta a hasát. Ellenségünk újjabb támadásba kezdett, ráugrott Pietrora. A fiú összerogyott súlya alatt és próbált harcolni.
Odarohantam a földön fetrengő pároshoz majd a fiú tarkójához értem. Megsimítottam a számot. 391.

A fiú rámnézett majd megnyugodott. Mindegyikünkbe bele van táplálva, hogyha a számunkhoz érnek meg kell állni. Bárki, bármikor, akár csak véletlenül is de hozzáér abba kell hagyni azt amit csinálunk és megkell állnunk. Érthető volt, hogy belénknevelték, hiszen mi lenne akkor, ha egy csapat mutáns gyerek átvenné az irányítást?

-Háromszázkilencvenegyes.- suttogtam halkan.
-Mondd.- nézett rám halkan.
-Meg akarunk menteni titeket. De ez csak úgy sikerül, ha hagyjátok. Hívdd vissza az összes mutánst!- kérleltem a fiút.
A fiú rámnézett majd eltűnt.

Mosolyogva néztem a földön fetrengő fiúra, viszont amikor megláttam, hogy a saját vérében fekszik lefagyott a mosoly az arcomról.
-A francba, Pietro!- hajoltam felé és megfogtam arcát mire a fiú kótyagos tekintettel bámult vissza rám.
-Gyerünk! Fel kell állnod!- biztattam.
-Azt hiszem, Abby az nem fog sikerülni!- mosolygott halványan.

-Abban segíthetek!- szólt ismét valaki mögülünk.
-Istenem, ki jön még!- szemforgatva fordultam meg majd lestem a férfire.
Visszafordultam a fiúhoz.
-Maradj itt!- súgtam a fülébe mire ő gyengén felnevetett.
-Hát elfutni nem fogok!

Felálltam majd dühös tekintettel fordultam Dr. Thompson felé.
-Bátor vagy!- bólintottam felé fejjemmel.
-Így kiállni egy mutáns elé.- magabiztosnak akartam tűnni de legbelül rettegtem.
-Te félsz!- nevetett ördögien a férfi.
-Nem fogsz bántani!- közeledett felém.

-Azt csak hiszi.- motyogtam és kezeim lehültek.
Jobbomat lendítettem felé ami vállát érte el. Érintésem helyén jég keletkezett ami megállíthatatlanul terjedt feje illetve mellkasa felé.
-Megfog halni.- mosolyogtam gonoszan.
-Nem, nem fogok.- mondta majd fütyült egyet és egy lány jelent meg elötte. Kezeiből meleg áradt amiből leolvasztotta a férfi válláról a jeget. Ott, abban a pillanatban éreztem, hogy nekünk elkell tűnnünk.

-Pietro megyünk!- fordultam hozzá vissza majd felemeltem és magam mellé állítottam.
-Csak ne ájulj el!- néztem szemébe mire ő aprót bólintott.

~

A harcot próbáltam kiheverni. Nagyon felkavart, hogy megint ott voltam ráadásul az aki bevitt oda nem tudott kivinni. Pietrot kezelik, megfog gyógyulni.
Gondoltam átnézet a fiúhoz, hogy minden rendben van-e.
Amikor benyitottam Pietro felszólalt.
-Már vártalak!