A sors keze [Kempf Zozo FF]

Minden rendben

A kezeimet idegesen tördelve ültem a gyulai skatepark egyik ugratóján és az arcomon elterülő hamis mosollyal kémleltem az előttem bicikliző srácokat.
Az életem egy újabb mélypontba keveredett, viszont ennek nem láttam a végét. Nem éreztem magamon, hogy uralni tudom a helyzetet és minden napról-napra csak egyre rosszabb és rosszabb lesz.
Választanom kell, hogy tönkreteszem életem szerelmének az életét vagy inkább tönkreteszem a sajátom ezzel megmentve mindazt, amit ez a pár ambíciókkal és célokkal teli csodálatos srác felépített.
-Minden rendben?-állt meg előttem Patrik és kérdően emelte rám a tekintetét.
-Persze csak elmerültem a gondolataimban.-mosolyogtam rá, de belül igazából sikítottam.
-Biztos?-fürkészte tovább az arcom, mintha látná rajtam, hogy mire készülök.
-Patrik nyugi már. Minden rendben van velem.-hazudtam.
-Hát jó.-sóhajtott.
-Menj és nyűgözd le a srácokat.-biccentettem a kisebb társaság felé, akik csodálattal az arcukon figyelték és itták Zozó összes szavát.
Bambulásomat a kezemben rezgő telefon zavarta meg. Egy újabb üzenetem érkezett. A torkomban egy hatalmas gombóccal nyitottam meg az ismeretlen szám által küldött szöveget.

,,Ketyeg az óra kislány. Holnapig kapsz még időt. Ajánlom, hogy szedd a lábaid és senkinek sem mondhatsz erről az egészről semmit.,,

A telefonomat remegő kezekkel csúsztattam vissza a farzsebembe és a táskámat a vállamra kapva indultam meg Zozó irányába, aki a biciklijén terpeszkedett és valamit nagyon nézett a telefonján.
-Szia baba.-kapta rám a tekintetét és kezemnél fogva közelebb húzott magához, hogy adjon egy csókot. Miután ajkaink elváltak egymástól szorosan fúrtam fejemet a fiú nyakhajlatába és szívtam az illatát újra és újra.
Ő neki ez természetesnek bizonyult, de nekem ez a búcsúzkodásom volt.
-Szeretlek mindennél jobban.-pillantottam rá egy pillanatra, de arcom újra a nyakába temettem, mert félő volt számomra, hogy elsírom magam.
-Én is szeretlek manó.-mondta ki azt a szót ő is, amitől a szívem csak még jobban sajogni kezdett.
Erőt véve magamon engedtem el őt.
-Nem érzem jól magam. Azt hiszem hazamegyek.
-Veled menjek?-nézett rám ijedten.
-Nem kell. A srácok számítanak rád.-nyomtam még egy csókot telt ajkaira és kezét elengedve indultam el a skatepark bejárata felé, hogy elkövessem életem legnagyobb hibáját.
***
Hű hát hol is kezdjem. Először is köszönöm, hogy elolvastad a mai részt is és elnézést kérek, hogy egy kicsit komor hangvételű lett. Szerintetek Gréta mennyire messzire fog menni ebben a helyzetben? És képes lesz otthagyni mindenkit, aki a második családot jelenti számára? És ti hogy folytatnátok a történetet? Válaszotokat élőre is köszönöm. Millió csók DellaMea❤️