1829. nyara
Az esküvőm ebben az évben pontosabban pár hónap múlva lesz. A ruhámat már többször is fel kellett próbálnom. Egy nagyon szép hosszú fehér szoknya lesz rajtam csipkével borítva mindenhol, az ujjai mind hosszúak hogy eltakarják vézna karjaimat. Még a nővéreim is eljöttek egyszer a gyerekeikkel gratulálni. De amint látom már ők sem az én régi nővéreim, nagyon meg változtak.
Már betöltöttem a 14 éves kort szóval most már nyugodt szívvel férjhez lehet adni, mondjuk meg is teszik. Már előre félek mi fog történni.
Nővéreimmel mikkor teáztam neki álltak mindenféle rém történetekkel ijesztgetni a hálószobával történtekkel kapcsolatba. Elgondolkoztam vajon Johnson, hogy nézhet ki ezek a göncök nélkül, de csak sikerült még jobban elundorodnom tőle. Egy dologban viszont biztos vagyok ő nem fog velem finoman bánni sohase.
Viszont rájöttem a dologban kell jó dolgot keresnem. Valahogy el kell felejtenem az állandó bánatot szorongást. Nagyon rossz ilyen érzések mellett ébredni és aludni. Főleg azokat az estéket nem szeretem, amikkor az ágyon, a rosszullét szélén a sírástól rázkódom, miközben az egész testem egyfolytában remeg.
De gondoljunk csak bele lesz kettő mostoha fiam. Minden nő azt szeretné, ha fiai lennének nekem meg rögtön kettő is lesz. Sajnos eddig csak a kisebbel volt alkalmam még csak találkozni. Johnson Adam a kisebbik fiú neve, nagyon eleven és egyáltalán nem hasonlít az apjára. Eddig még nem sikerült vele meg találnom a közös hangot mondjuk kicsit nehéz lesz, hiszen nagyon neveletlen egy gyerek.
Kíváncsi vagyok milyen lesz a nagyobb. Vajon ő az apjára hasonlít? Vele jobban megfogom találni a közös hangot?
Ezek a jó dolgokra ritkán gondolok. Mivel több rosszat tudok felsorolni, mint jót. Viszont az esküvőn nem fogom vissza tartani a sírást, hiszen a hamis mosoly kíséretében az emberek azt fogjál majd hinni örömömben sírok majd. Csak meg kell próbálnom nem össze esni és sírógörcsöt kapni, szerintem menni fog, hiszen annyiszor törtem már össze és ezeket mind álcáznom kellett akkor ezt is tudni fogom, remélem.
A fűző felhúzássá után rám került a többi ruha is. A hajamat kiengedték és loknikba csavarták. Az arcomra nagyon sminket kellett rakni, hogy eltakarják a hibákat.
Nagyon szép voltam ebben a ruhában, még a csontos karjaimat sem lehetett látni, ahogy az szemem alatt lévő karikákat sem. Tökéletes voltam, mindent úgy állítottak be, hogy eltakarja a hibáimat.
Az első könnycsepp útnak is indult. Az életem most már teljesen meg fog változni egy eladott hercegnő leszek bezárva egy disznóképű mellé.
Nem akarok menni! Viszont már késő, most már nem lehet vissza fordulni.
-Kérlek, Emily ne sírj.-ölelt át Sara
-Próbálom vissza tartani.-nevettem el magam
-Figyelj addig is én átadom az ajándékomat szerintem. Hátha egy kicsit jobb kedvre derítelek.-a háta mögül egy borítékot előhúzott és a kezembe adta
-Mégis mi ez?-nézegettem a borítékot, de nincs rajta semmi különleges
-Nyisd ki.-suttogja
Remegő kezekkel a viaszt kettő törtem rajta és felnyitottam. Valami féle levél van benne, csak annyit láttok, hogy nagyon sok szöveg. Szememmel elkezdem olvasni a sorokat.
Valamiféle birtokról írnak benne, ahhoz hogy megértsem, elkellene olvasni mindegyik oldalt, viszont nekem erre most időm nem igazán van.
-Látom kissé ledöbbentett a sok szöveg.-mondja
أنت تقرأ
Eljegyezve /befejezett/
أدب تاريخيFranciaország 19. század. A világ a férfiaké volt. A nők csak mellettük díszelegtek, de szavuk egyáltalán nem volt. Emily is ugyanebben a helyzetben volt, még nem találkozott egy emberrel, aki egyenrangúként tekintett rá. De egy ember szava semmit...
