Eljegyezve /befejezett/

Nem vagyok egyedül

Erőt véve magamon kisétáltam a folyosóra, ami üresen állt. Most először járok itt világosban, eddig csak este vak sötétben láttam. Viszont egy hatalmas ablak van a kőfolyosó végén, amin keresztül a fény az egész folyosót meg világítja. Lassan elindultam az ablak felé. Kezemmel a falat simítottam részben viszont támaszkodásra használtam, hogyha megint meginognék. Egyik tölgyfa ajtó követte a másikat, viszont csak egy ajtó nem illett be a kétszárnyú. Másfajta fából faragták és sokkal nagyobb otrombább volt, mint a többi.

Az ajtó kilincset lenyomván beléptem a szobába ahol megszégyenítettek meggyaláztak. A helyen megsem látszanak a tegnap történései, tiszta az ágy és rendezett.

Eszembe jutott Johnson önelégült mosolya miközben én mindent megcsináltam neki, amit csak kért, viszont ő tudom semmit sem fog adni cserébe, de nem is várom el, hiszen tőle semmi sem kell.

A mai napon még biztos lesz olyan szerencsém, hogy össze fogok vele futni, mondjuk ez várható, hiszen a férjem lett akármilyen rossz kimondani. Meg kell szoknom a ház rendjét szokásait. De mindennek előtt meg kell tudnom mi hol, van, mivel már kezdek éhes lenni.

Visszafordultam és elindultam a lépcső felé. Ez a lépcső volt az, amelyiken felkellett mennem, hogy alá vessen magam Johnson kéréseinek. Lépteim alatt a lépcső meg-meg nyikorgott. Kezemmel a korlátba markoltam miközben ügyelve hogy a szoknyám ne érintse a lépcső piszkos padlóit.

Amint lejjebb értem a bálteremben találtam magam. Egyik ajtóról a másikra kezdtem kutatni. Végül sikerült találnom egy könyvtárat a hova biztos vissza fogok még térni.

Egy kisebb eldugott ajzón keresztül a konyhába léptem. Ahol már az emberek munkálkodtak.

-Kisasszony tán éhes?

Kérdezi egy idős nő, aki éppen a fazékban lévő levest kavargatja.

-Tudnék enni.

-Rendben. Szólhatott volna előbb.- megfordult a többiekhez, akik csak tovább a dolgukat végezték.- Nem hallottátok Emily kisasszony éhes! Nyomás!-ordította el magát

Az ebédlőbe kisértek és leültek a hatalmas asztalhoz egy székre. Lassan kezdték kihordani az ételek. Egyik tányérétel követte a másikat azt hittem sohasem lesz vége. De, egyszer csak végre lett és mindenki magamra hagyott.

Kissé magányosnak éreztem magam a hatalmas asztalnál, ahol nagyon sok ember elférne, mégis magam vagyok. Ennyi étel egy egész hadseregnek elég lenne. Neki álltam enni, viszont az ételt nem esett jól egymagam enni.

Az evés végeztével a házba szét néztem, viszonylag gyorsan átjutottam minden helyiségen. Elég unalmas a ház, semmi káprázatos netán rejtélyes nincs benne, csak a könyvtárra fogott meg.

Visszaballagtam a könyvek közzé és elkezdtem olvasgatni őket. Végül egyiket kivittem és leültem vele a földre a fa árnyékába.

Az idő gyorsabban telt, mint gondoltam.

Túlságosan furcsállom, hogy eddig semmi nem történt, már dél is elmúlhatott. A munkásokon kívül eddig senkivel nem találkoztam a házban. Akkor ez csak azt jelenti nincsenek itthon a lakók.

Letettem a könyvet az ölembe mivel mintha lópata dobogást hallottam volna a fülemmel. Szétnéztem és a távoli földeken kívül semmit nem láttam.

Elindultam vissza felé a könyvtárba, amikkor a lódobogás most már tisztán hallottam. A ház elé siettem kíváncsisággal megtelve. Kiérve a növények takarásából megpillantottam, Johnsont, Adamet legvégül Williamt. Mind annyian lovon ültek és lassan haladtak a ház felé. Fekete volt mindegyik ló, kivéve Williamét az övé szürke volt. Teljesen különc volt.