Késtél - Nagy Márk szemszöge

16. rész

Miután vége lett ennek a káosznak, mindenki elment a maga dolgára. Anti haza, Lili, az anyukája és én aludni. Körtéről és Bekáról nem tudok semmit.

Éjfél után felébredtem, mert ki volt szárdva a torkom. A lány ébren volt, és csak meredt a lámpa irányába. Nagyon csalódott volt. Még ha nem is vallja be, a lelke mélyés tuja, hogy a hülye Késtél-Geri köpött el mindent.

- Kiszáradt a torkom...khm. A köhögéstől - suttogtam, és elsétáltam egy pohár vízért. Oda mentem hozzá, majd  beszélgetni kezdtem - Nem alszol? - érdeklődtem, de nem válaszolt. Szóval így játszunk. Értem én. Tovább beszéltem, mert tudtam, hogy egyszer úgyis megunja és majd megszólal - Mondjuk, én sem tudok aludni, de én aludtam délután, lehet, hogy most azért nem vagyok álmos -csevegtem magammal.
- Esik az eső?
- Vajon meddig esik? - tűnődtem.
- Remélem, azért valamennyit tudok aludni, holnap be akarok menni a stúdióba - még mindig nem érkezett válasz.
- Megmérem a lázamat - jelentettem ki - 36,5. Klassz.
- Mondd - köszörülte meg a torkát. Nyertem - , téged egyáltalán nem zavar, hogy pokolira haragszom rád? - á, dehogy rám. Mosolyogva néztem rá.
- Tudtam, hogy megszólalsz.
- Argh! - istenem de aranyos...
- Egyébként nem - mondtam szórakozottan.
- Mit nem?
- Nem rám haragszol. Miért haragudnál rám?
- Mert elárultál valamit, amihez semmi közöd?
- Ez hülyeség. Valójában örülsz annak, hogy elmondtam, mert így haragudhatsz rám, mintha csak én tehetnék arról, hogy mindenkit kiakasztottál magad körül. A történtekről te tehetsz, az a te sarad, de ha megnyugtat, hogy okolhatsz valakit, akkor nyugodtan, elbírom - vontam vállat. Tudtam, hogy igazam van. És ő is tudta. Elgondolkozott, majd egy idő után megint megszólalt. Igazából sajnáltam, függetlenül attól, hogy hülyeséget csinált. Mindenki követ el hibákat.
- Jó... Valószínűleg ugyanez történt volna, ha nem te mondod el... Csak még szerettem volna egy kis időt.
- Ja, hát az nem jött össze.
- Nem - ingatta a fejét - Amúgy nem ő mondta el, hogy itt vagy.
- Honnan tudod? - kérdeztem mosolyogva. Tudtam, hogy mit fog mondani, vagy hogy hova fogunk kilyukadni. A mosolyomba ezért ott bújkált a szomorúság.
- Mert tudom.
- Tudod vagy bízol benne?
- Tudom - mondta, majd átgondolta és módosított - Bízom benne.

Biztos vagyok benne, hogy jól esett neki, hogy nem vágtam semmit a fejéhez.

- Hogy van a torkod?
- Szombatra jó lesz.
- Izgulsz?
- A szombat miatt?
- Aha.
- Persze. Mindig - mosolyogtam halványan. Minek hazudni? Nem szégyen ez.
- Miért? Hetek óta megy a műsor...
- Te izgulsz a fellépések előtt? - szóltam bele a mondandójába.
- Egy egészséges drukk mindig van bennem, persze.
- És miért?
- Mert nincs két ugyanolyan közönség.
- Két ugyanolyan műsor sincs. Nem tudod milyen, amíg nem állsz ott. Szombaton megtudod, miről beszélek, előtte hiába mondom, ezt át kell élni.
- Léptem már fel tévében...
- Nem az előadásokról beszélek - legyintettem - A végeredményről.
- Amikor a színpadon álltok egy csomóan, és kiderül, hogy ki esik ki?
- Igen.
- Az csak a nézők húzása, hogy fokozzák az izgalmakat - megértem, hogy ezt gondolja. Mindenki ezt hiszi. Viszont ez ennél sokkal több.
- Lehet, hogy ez a rész a nézőkről szól, de emberek állnak a színpadon, akik közül egy számára véget ér a műsor.
- Igen, de ez azért nem új dolog, minden kiszavazós műsor erre épül.
- Nézőként beszélsz.
- Néző vagyok - mosolyodott el.
- Szombaton nem az leszel.
- Nem - láttam rajta, hogy azért egy kicsit megijedt - Mire számítsak?
- Nem tudsz rá felkészülni - nevettem el magamat.
- Azért mégis jobb ha tudom...
- Oké - fordultam felé, ő pedig felhúzta maga alá a lábait, és érdeklődve nézett rám.