A vadász királynő és a bakacsin erdei herceg szerelme

Prológus

Van, hogy a túlélés egyetlen módja, ha magunkba zárjuk a fájdalmat.

A nap már delelőre járt az égen, mikor arra lettem figyelmes, hogy valaki a nevemen szólít.
-Andis az egekre már, hát hányszor kell neked szólni tán a füleden ülsz? - apám volt kinél magasabb embert még életemben nem láttam, de kissé ingerült volt már mert tudta, hogy nem figyelek rá
-Bocsáss meg apám elgondolkodtam, egy pillanat és hozom a kardomat – mondtam s közbe már odaléptem a kardtartó állványhoz majd leemeltem róla a sajátomat
Mondhatni nálunk ez már olyan jól bevált szokás, hogy engem hetente kétszer a bátyámat heten ötször apám tanítja a kardforgatás, a dárda, a bárd forgatására és nyíl használatára. Véleményem szerint a bátyám egy igazi mázlista azonkívül, hogy magától a vadász királytól tanulhat még kénye kedve szerint részt vehet a katonák kiképzésén, arról nem is beszélve, hogy nyílt titok, hogy jobb vagyok nála szinte mindenbe talán az egy tőr dobás kivételével, de amint betöltötte a 118. életévét ő lesz az egyik legnagyobb seregünk hadvezére, ami, ha minden jól megy jövőre be is fog következni. Soha nem voltam féltékeny a bátyámra, hiába hitte azt mindenki, hogy gyűlölőm őt azért, mert ő örököli majd a trónt, de nem dehogy gyűlöltem, hisz nem akart ő uralkodni, de apám megszállottan hitte, hogy fivérem örökölte az úgynevezett vadász örökséget. Az örökséget melynek valóságát senki nem tudja bizonyítani. Egy örökség melyhez előbb meg kell halnod és ha szerencsés vagy és örökölted az áldást utána újra éledsz és csak egy pengével lehet megölni. De miért kockáztatná bárki is az életét a bizonytalanért? A vadászok is a tündékhez hasonló élőlények, csak akkor halnak meg ha megölik őket, ők is az örök fiatalok közé tartoznak, kivéve pár szerencsést, aki részesül az örökségből. Engem soha nem érdekelt se az örökség se az uralkodás, főleg nem úgy, hogy a bátyámtól vegyem el azt. Az inkább bántott, hogy én nem harcolhatok, én nem védhetem a királyságomat, én nem csinálhatom azt, amit szeretek.  Az egyetlen örömöm az, hogy legalább az apám tanít és dicsér engem.
Miután sikeresen felülmúltam apámat a kardpárbajban elégedetten ültem le anyám mellé a fűben. Anyám az én szépséges és gyönyörű édesanyám ki Galadriel úrnő húga, és a vadász királyság nagylelkű királynője.
-Szemet elkápráztató, ahogy harcolsz, de ne akard még jobban felülmúlni a fivéredet, szerinted őt nem bántja az, hogy a húga egy kardcsapásában több erő van, mint az ő összesében. - mondta anyám
-Sajnálom, elhiheted, hogy nem áll szándékomban bántani Rimadart. - anyám helyeslően bólintott és ezzel lezártnak is tekintette a dolgot mert mind a ketten tudtuk, sőt legbelül még apám is sejtette, de nem volt hajlandó bevallani, hogy Rimadar nem alkalmas a harcolásra, hisz ő férfi, de gyenge ő inkább ez elme hatalma mellett áll, őt idézve minek a háború, ha diplomáciával is meglehet oldani a dolgokat
-Majdnem elfelejtettem, a minap láttam, hogy felpróbáltad a régi vértemet, nagyon jól ált - sandított rám anyám egy szelíd mosollyal
-Sajnálom, nem akartam kutatni csak látni szerettem volna, és nem tudtam neki ellen állni - hajtottam le bűnösen a fejemet
-Ne kérj bocsánatot, hisz gyönyörűen mutattál benne, és arra a döntésre jutottam, hogy neked adom jó magam már nem készülök harcba téged meg ismerlek, hogy úgyis kiszöksz egyszer s akkor az én védelmem oltalmazzon téged - mondta majd oda lépett hozzám és megölelt
-De most menj tudom, hogy ilyenkor szoktál sétálni, nem tartalak fel, de tudod csak addig menj még az út világos és ismert. -mondta s nem rabolta már tovább lánya idejét
Igaza volt anyámnak imádok délutánonként az erdőben sétálni, sőt, ha tehetném egészen a határokig kisétálnék, bár ott nem mindig biztonságos a létezés, mostanában elég gyakran fordulnak elő a pók és ork támadások, de szerencsére katonáink rendre visszaveri őket. Királyságunk a Bakacsin erdő, Erebor és Rohan háromszöget bezáró terület közepén helyezkedik el. Rohanban többször jártam már, de ami a másik kettőt illeti ott csak a határnál jártam.  Általában egyedül sétálok, na jó ez nem teljesen igaz, hanem a rémfarkasommal Fenrirrel. Nálunk ez olyan családi hagyomány, hogy az uralkodói család minden tagjának van egy rémfarkasa, születésünkkor kapjuk őket és mert akkor még ők is csak pár hónaposak és így van idejük hozzánk szokni, egyesek azt állítják, hogy a rémfarkasok addig élnek amíg a gazdáik, ha jól bele gondolok lehet benne valami, mert apám már jócskán betöltötte az 243. életévét és az ő farkasa Odin még mindig él. Hálás egy állatok, soha nem támadnának rá a gazdájukra és akár az életüket is áldoznák értük.
Az utam egyenesen az istállóhoz vezetett, ahol megláttam a szénakupac szélén szunyókáló Fenrirt általában a szobámba az ágyam előtt szokott lenni, de mivel én is kint vagyok ezért ő se maradt bent
-Ébresztő lustaság, sétaidő van, iparkodjunk hát, hogyha még ma elakarunk indulni – mondtam s közben halk nevetésbe kezdtem mert egész mulattató látvány volt ahogy az állat nézet rám álmos fejével
Miután Fenrir is sikeresen eszéhez tért elhagytuk a palotát a hátsókapun át és rá nemsokára egy ösvényhez értünk. Már jól ismerem az utat, hiszen sok éve már mindennap erre járok el legyen tavasz, nyár, ősz vagy akár tél és csodálkozva figyelem a természetet, ami nap mint nap meg tud lepni a változatosságával. Már jó ideje sétálhattunk kint Fenrirrel amikor az egyszer csak megtorpant majd a szoknyám szárát elkezdte a palota felé tartó irányba rángatni
-Fenrir az egekre megvesztél, mi jött rád hirtelen? - kérdeztem a farkast majd én is furcsa hangokat kezdtem el hallani majd később ahogy felnéztem az égre már sötét, szürke füstöt is véltem látni. Egy pillanatra meghűlt bennem a vér amikor rájöttem, hogy az a füst és furcsa hangok a palota felől jönnek, mint akit megcsípett egy bogár úgy kezdtem el rohanni a palota felé farkasommal a nyomomban, de arra nem voltam felkészülve, ami ott fogadott.
A palota körül pár ház lángokban állt, a köznép hangos sikításai egyből sírásra kényszerített pedig én nem vagyok az a sírós fajta. Mikor beléptem a palotába egy szolgálólány sírva rántott be az egyik sarokba:
-Jaj, hercegnő annyira örülök, hogy önt nem tudták megölni! De figyelmeztetnem kell önt, hogy menekülésre kényszerül mert a nagybátya senkinek se könyörül! - mondta zokogva a lány
-Tessék? Biztos, hogy Gwendir áll ennek az egésznek a háta mögött? És különben is hol van anyám és apám?! Hol van a fivérem Rimadar?! - kérdeztem a könnyeimmel küszködve
-Igen hercegnő teljesen biztos vagyok abban, hogy ő az! A szörnyeteg, az áruló! De jaj szegény uram és úrnőm és szegény Rimadar nekik nem volt olyan szerencséjük, mint magának. Őket...őket megölte az a szörnyeteg - mondta a hű szolgáló könnyes szemmel, de már az én szemeim sem bírták tovább azokból is előtörtek a fájdalom okozta könnyek
-Ez nem...ez nem lehet igaz. Meg kell keresnem őket, meg kell találnom őket ez nem lehet valós ez csak egy álom, ez nem a valóság - mondtam s mint kit egy tőr szúrt keresztül rogytam le a földre és zokogtam, zokogtam mert mindent elvettek tőlem mi számomra kedves volt
-Bárcsak egy álom lenne hercegnő, de nem az! Viszont neked menekülnöd kell, nem halhat ki veled a családod vérvonala, jőj vélem elvezetlek a szobádhoz onnan majd onnan feltünés nélkül kijuttatlak a várból - mondta a lány ki életét tette kockára ezzel a tettével értem
Némán követtem a szolgálót ki egy titkos úton vezetett a szobámhoz majd beléptünk és így szólt:
-Láttam, ahogy elhagyod a palotát s mikor kezdetét vette ez a borzalom, az első dolgom volt, hogy pár ruhát cipőt és egy hétre elegendő ételt összecsomagoltam neked, bíztam benne, hogy visszajössz. De most gyere nem késlekedhetünk tovább. - mondta s már számomra is egy ismerős úton hagytuk el a szobámat, a palotát és az istállóba kötöttünk ki, hogy a lovammal és a farkasommal együtt elmeneküljek innen
-Gyere velem, köss el egy lovat és kérlek gyere velem. Ne maradj itt ennek a szörnyetegnek a karmai között. - kérleltem a lányt miközben a lovamat kezdtem el kivezetni a boxából
-Nem mehetek mert még feltűnést kelletnénk, már így is mindenki utánad nyomoz, de engedd meg, hogy ezt átadjam neked. Ez az a kard mellyel, ha beteljesült a vadász átok csak ezzel lehet megölni egy vadászt. Ebből a kardból csak kettő van, ez és a párja. A párját már az a mocsok Gwendir elvitte a trónteremből. - mondta majd átadta a kardot tartójával együtt
-Nem is tudom, hogy köszönjem meg mind azt, amit értem tettél. Ígérem, hogy megbosszulom mind azt, ami itt történt. Hálám jeléül nem tudok mást adni neked, csak ezt a karkötőt, a karkötőt mely jelentse neked a hálámat, tiszteletemet és a reményt. A reményt, hogy Belegioni Andis és megesküdött neked, hogy visszaszerzi azt, ami jog szerint neki és a családjának jár. - mondtam és a kezébe adtam a karkötőmet
-Úrnőm csak a dolgomat tettem, és még egy adnék egy jótanácsot neked. Tudom, hogy nehéz lesz, de engedd el Fenrirt. A királyságban csak a családodnak van rémfarkasa és ezt Gwendir is jól tudja, hisz neki is van egy. Ő tud magára vigyázni egyedül is de ha magad mellett tartanád, akkor igen hamar lebuktatna. - mondta a lány és szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy sajnos igaza van
-Igazad van, amint távol leszek a palotától elengedem. De most mennem kell és neked is, ne keverd még nagyobb bajba magadat miattam. Még egyszer köszönök mindent Nosmaeth! -  megöleltem majd felpattantam a lovamra és elindultam a hátsó kapu felé.
De mielőtt elhagytam volna a palotát még utoljára benéztem az udvarra, de arra a látványra nem voltam felkészülve, ami ott fogadott. Láttam a családomat a saját vérében feküdni, láttam anyám, apám és bátyám holtestés csak úgy otthagyva az udvar közepén. Legszívesebben oda rohantam volna, hogy meg nézzem lehet e még tenni, de nem tehettem, nem tehettem mert szorított az idő, és nem akartam én is az ő sorsukra jutni. Menekültem hát, de nem láttam célját, hisz nincs hova mennem, nincs kihez fordulnom nem bízhatok meg már senkiben sem.
Már egy jóideje bolyonghattam céltalanul az erdőben mikor eszembe jutott, hogy nekem még van egy nagyon nehéz feladatom, el kell válnom Fenrirtől. Leszálltam a lovamról és elkezdtem Fenrirhez beszélni, mint aki arra vár, hogy választ is kapjon.
-Sajnálom, hogy ezt kell tennem, de mindkettőn számára így lesz a legbiztonságosabb. Hiszem, hogy fogunk mi még találkozni. - mondtam neki miközben a táskámból előkotortam neki azok az ételek közül egy főtt húst, amit még Nosmaeth csomagolt nekem és oda adtam Fenrirnek
-Tessék, erre szükséged lehet, de most kérlek menj és ne jőj vissza – zavartam el az állatot, amivel teljesen darabokra törtem a szívemet
Már jócskán beesteledett mikor vissza ültem a lovamra és folytattam tovább céltalan utamat a sötét semmibe. Ez történt hát 2945 nyarának július havának 26 napján a Vadászkirályságban, hol testvér lázadt testvér ellen, hol a jó elbukott és a gonosz győzedelmeskedett, ezért kell hát nekem a Vadászkirályság negyedik törvényes királynak lányának, Belegioni Andisnek a trón jogos örökösének menekülnie...

************************************
Nosmaeth

Fenrir

Bakacsin erdő, Erebor és Rohan királyság háromszöge és a közepén elhelyezkedő Vadászkirályság

Sziasztok! Meghoztam a prológust, remélem tetszeni fog nektek. Majdnem kereken 1781 szó, egek ura még soha nem írtam ilyen hosszú részt, de most volt ihletem ezért most minden oké volt. Jövőhéten hozom a második részt. Addig is puszi mindenkinek! -Hirwendis