Millió dolláros szerelem - 𝓓𝓪𝓷𝓲𝓮𝓵 𝓡𝓲𝓬𝓬𝓲𝓪𝓻𝓭𝓸 | ✓

1 𝐜𝐡𝐚𝐩𝐭𝐞𝐫

Erősen szorítottam a borítékot ami talán a jövőm kulcsát jelentheti és amit nemrég kaptam meg.

Sokkos állapotban léptem ki az ügyvéd irodájából, ki a szakadó esőbe, ugyanis London felett ismét megérkeztek az esőfelhők, és nem sajnálva eresztik ki felgyülemlett tartalmukat.

Felnéztem az égre és hagytam, hogy cseppek százai áztassák el arcom minden egyes pontját. Mélyeket lélegezve próbáltam meg felfogni az imént hallottakat és történeteket.

Telefonom hangos csörgése mentett meg attól, hogy bőrig ázzak a borús ég alatt, mely éppen most szórja rám jelenlegi tartalmát.

-Calynda McLaren!-hallottam meg anyukám süvöltő hangját a telefonban amikor fogadtam a hívását. -Mégis hol a fészkes fenében vagy már? -Anya dühös és egyben aggódástól túlfűtött hangja mosolygásra késztetett, mert mindigis ilyen volt, és boldoggá tett a tudat, hogy ő az én anyukám.

-Máris ott vagyok.-válaszoltam behúzott nyakakkal, bár ezt anya nem láthatta.

Néhány napja, egészen pontosan amikor betölttem a 24. életévemet kaptam egy hívást amiről először azt hittem kamu, így nem is szóltam anyának, ám a kíváncsiság, ami bennem tombolt nem hagyott nyugodni, így a ma délelőtt lebeszélt ebéd előtt, ami anyával lenne esedékes elugrottam a Londonban székhelyet verő ügyvédhez.

És őszintén? Életem legjobb döntését hoztam meg akkor, amikor úgy döntöttem utat engedve kiolthatatlan kíváncsiságomnak elmegyek az ügyvédhez.

Még mindig adrelaninlökettel küzdve szálttam be a McLaren 720 sötétszürke autóba, Anya kedvenc darabjába, és gondoltam vissza az imént lejátszódó jelentre.

-Connor Mayer.-nyújtott kezet mahagóni asztal mögött álló, nálam alig egy, két esztendővel idősebb férfi, barna haj, kék szem, karakteres arc, nem vitás, hogy a nők körében elég nagy népszerűségnek örvendhet.

Tizenegy óra után nem sokkal bejelentés nélkül érkeztem meg irodájába, bár tény, hogy ez az időpont nekem volt fenntartva nem mondtam, hogy eljövök. Ritka udvariatlan tett volt ez főleg tőlem, aki gyakorlatilag úri kisasszonyoknak megfelelő neveltetésben részesült, mégis úgy éreztem, ha most nem jövök el, akkor máskor soha.

-Calynda McLaren.-fogtam meg a felém tartott praclit. Majd az invitálásnak eleget téve foglaltam helyet az asztal előtti fotelben és izgatottan vártam, miért is vagyok itt, mert szinte biztosra vettem, hogy nem a néhány nappal ezelőtti hívás tartalma miatt, ugyanis kizártnak tartom, hogy igaz legyen ez az egész.

-Tudom, hogy nem hisz nekem, ez egészen egyszerűen leesett abból ahogyan rám csapta a telefont.-nézett rám jelentőségteljesen, én pedig mindehova néztem csak a férfira nem, mert ez ritka kínos pillanatok egyike volt. -Ennek ellenére külön köszönöm, hogy nem küldött el egy melegebb éghajlatra.-nézett komolyan, de csillogó szeme és ajka szélén megbújó gödröcske nyilvánvalóvá tette számomra, hogy remekül szórakozik.

-Nem szokásom egyébként.-tűrtem fülem mögé egy tincset.

-Sejtettem.-könyökölt fel asztalának tetejére és szája sarkához tette két ujját, hogy eltakarja felfelé görbülő ajkait, szemforgatás kíséretében nyugtáztam, hogy nála már leírtam magam. -Nos akkor térjünk a tárgyra. A nagyapja, nevezett Bruce Leslie McLaren, 1966-ban hozta létre az egyébként ön vezetéknevét is viselő Bruce McLaren Motor Racing-et saját maga versenyeztetésére a Forma 1-ben, de gyanítom ezeket ön is tudja, hiszen nyílt tények, amelyek a Wikipédián is megtalálhatók. Minden versenyző, kivétel nélkül minden verseny előtt.-nyomatékosította bennem szavait. -Úgy ül autóba, hogy tudja talán ez volt az utolsó pillanat amikor szeretteit magához ölelhette, gyanítom azért ezzel is tisztában van.-nézett rám miközben kihúzta a fiókját és elő vett egy fehér borítékot. -Nos a nagyapja is ezen elv szerint élt, és számított arra, hogy egyszer a szenvedélye lesz a végezete. 1970 június 2.-án a végzet utol is érte. Teddy Mayer a nagyapám vitte tovább az istállót.-jelentette ki a tényt én pedig meghökkenve vettem tudomásul a hallottakat. -Bruce McLaren mindennap készülve a halálra írt egy végrendeletet, amelyben leendő unokájára hagyja az általá ma már naggyá nőtt márka nagyobbik tulajdon részét. Letétbe tette a megfelelő összeget ami éppen elegndő ahhoz, hogy ön többségi tulajdonos legyen a McLaren cégben. Igen, látom a kérdést a szemében, miért ön és nem az édesanyja? Egyszerű. Amanda McLaren három éves volt amikor az édesapját elvesztette. Bruce McLaren külön kérte, hogy Amandanak semmi köze ne legyen a versenyzéshez és magához a Forma1-hez, mert végsősoron emiatt nem élhetett teljesértékű életet a kislányával. Viszont a McLaren név kötelez! A jó dolgok pedig családon belül két generácionként öröklődnek, ezt maga a nagyapja is tudta, ezért úgy rendelkezett. Szülessen fiú vagy lány unokája, 24. életétvét betöltve vegye nyakába a McLaren versenycsapatát, és a cég részvényeinek egy részét. A borítékban ugyanez szerepel.-mondta majd átnyújtotta nekem, én pedig feltépve a lezárt borítékot vettem ki a gondosan összehajtogatott íveket és futottam át szememmel a sorokat, a sorokat melyeken a nagyapám kézírása köszönt vissza, sorok melyeket a leendő unokájának címez, vagyis nekem, illetve további papírok, melyek a cégről szólnak, ezek viszont már nyomtatva voltak.

Gondolatok százai cikáztak a fejemben. Nemrég szereztem meg az Oxfordon a diplomámat, tudtam mi akarok lenni, azt is tudtam, hogy itt akarok élni a szigetországban, de arra nem voltam felkészülve, hogy egy céget kapjak a nyakamba ennyi idősen. Tiszteltem a nagyapám emlékét és tudtam, ha egyszer gyermekem születik ő is büszke lesz a McLaren névre, azt viszont nem tudtam elképzelni, hogy közöm legyen a Forma1-hez.

Egyetlen egy futamot láttam még kislányként 2001-ben. Alessandro Leone Zanardi, ezen a futamon vesztette el mindkét lábát és én többet sem néztem egyetlen futamot sem. Egyszerűen rossz emlékek fogtak el ahányszor csak közel kerültem a sportághoz.

-Mivan akkor, ha nem élek a lehetőséggel?-néztem a velem szemben űlő férfira.

-Valószínűleg szomorúvá teszi a nagyapját.-szólalt meg csalódottan -Nézze! Ez a világ legnagyobb lehetősége. Akárhogy nézi minden téren jól jár ezzel a lehetőséggel.-szólalt meg bíztatóan.

-És mégis mit tehetnék? Libbenjek be a jelenlegi vezetőhöz és közöljem vele, hogy bocsi 24 évesen, természetesen totál tapasztalatlanul jöttem kitúrni önt a helyéről?! Nem. Finom szólva röhögne rajtam egy jót és csak utána tessékelne ki a wokingi főhadiszállásról. Nem. Köszönöm, ezt az egészet meghagyom a nagypályásoknak, mármint, ha eddig nem esett volna le, hogy én nem vagyok az.-puffogtam.

-Történetesen Zak Brown, a jelenlegi vezető is megkapta a végrendeletet, és az összegről szóló csekket. Ha ma valami Isteni csoda folytán nem jött volna el ide, felszólító levelet küldtem volna, hogy legyen már kedves akkor befáradni, illetve postáztam volna a végrendelet egy részét, hogy lássa nem kamuzok és nem a levegőbe beszéltem. Zak Brown holnap 9.40-re várja önt a McLaren Technology Centrebe. Erről is ma értesítettem volna.-nézett rám halványan mosolyogva.

-Megmentettem felesleges körök megfutásától, és elnézést, tényleg nehéz volt elhinni.-kezdtem el babrálni a Versace táskám egyik kis kiálló rózsaszín körbuborékját.

-Egy vacsora, és el van felejtve.-húzta széles mosolyra ajkait miközben kék tekintetét az enyémbe fúrta.

-Argh. Legyen.-szakítottam meg a szemkontaktust, majd felállva jeleztem, hogy indulni szándékozok.

-Hát akkor nagyon örültem.-nyújtott kézfejemet, az övébe helyezve hagytam, hogy apró csókot nyomjon rá, majd elindultam az ajtó felé. -Megvan a száma, szerda este önért megyek. Örülnék, ha telefonon egyeztethetnénk a továbbiakat, esetleg anélkül, hogy rámcsapja a készüléket. És had szabadjon megjegyeznem, fiatal még, nem csoda, hogy nincs tapasztalata, ha belevág idővel higyje el lesz, csak bízzon egy kicsit magában. Viszlát.-húzta félmosolyra ajkait, én pedig egy viszlátot elmotyogva és egy feltörni kívánó mosolyt elnyomva léptem ki irodájából, a fehér borítékkal a kezemben, ami az életemet készült megváltoztatni.