Bulletproof||Yoonkook

4.rész

Jungkook pov :

Mielőtt a reptérre mennek, Namjoon még elintéz néhány dolgot, de azt mi nem tudhatjuk meg.
  Ki lépünk az ajtón, majd a nyomozó zsebre dugott kézzel megy autójához.
  Ki nyitja az ajtót, majd várakozó tekintettel néz rám.
-El vigyelek?
  Normális esetben ez egy ártatlan kérdés lenne, de most el gondolkodtató!
-Nem hiszem hogy jó ötlet lenne ha minket együtt látnának! - mondom annak ellenére hogy rohadtul nincs semmi kedvem gyalogolni.
   Egy pillanatra meg áll, majd oldalra hajtott fejjel néz a szemembe.
-Közelben ki raklak!
Végül rá bólintok.
  Amúgy sincs kedvem egyedül lenni most, de valamiért inkább maga a nyomozó az, aki valamilyen formában hat rám.
  Nem értem miért, de kíváncsi vagyok rá.
  Fejben vagy hatszor homlokon baszom magam, hátha magamhoz térek, de végül is minden mindegy alapon be ülök a kocsiba.
-Merre? - teszi fel az igen egyszerű kérdést, én most mégis sügér módjára bámulok rá.
  Nagy nehezen el magyarázom az út vonalat, mire el indulunk.
-Remélem tiszta, hogy sosem láttuk egymást. Most le kellene tartóztassalak, majd valami szarul koholt váddal be citáljalak-sóhajt - végül is, benne vagy a nyomozati aktákban.
-Miért nem teszed akkor? - kérdezem.
-Franc se tudja! - Néz rám különös tekintettel, majd vissza vezeti tekintetét az útra.
  Pár perc múlva le húzódik az út szélére. Nekem mégsem akaródzik ki szállni valamiért.
-Hát... - mit is mondjak? -.. Khm... köszi a fuvart!
-Nincs mit!
  Ki szállok, najd intek egyet. Vissza int, majd kassan el indul, én meg még percekig mozdulatlanul állok abba az irányba bámulva amerre távozott.
  Kíváncsi vagyok találkozunk-e még, és ha igen akkor mi sül ki belőle !

Ahogy be lépek a nagy ház bejárati ajtaján, egyből megüti a fülem nevelt anyám sírása.
  Be megyek az agyon csicsázott nappaliba, amit megjegyzem sosem szerettem, nem értettem mire való ez a nagymértékű flancolás, majd oda sétálok a számomra kedves teremtéshez.
  Fel kapja fejét, majd hevesen fel pattan, el kapja karom, majd úgy szorítja azt, mintha az élete múlna rajta.
-Jungkook! Kis fiam. Hát itt vagy! - hadarja, majd jobban rá szorít kezemre. - El ment? Mondd... sikerült? - suttogja izgatottan.
-Igen, de... nem egyedül ment! - mondom halkan, figyelve hallok-e gyanús hangokat.
-Az a fiú... Tae?!
   Szóval tudott róla.
-Csh... el jött érte, most mindketten úton vannak.
-Hová? - kérdezi izgatottan, mire el mosolyodom.
-Nem tudom. Nem tudhatom!
   Idegesen néz szét.
-Keresni fogják , és ha meg találják ...
   Nem mondja tovább, de nem is kell. Magam is tudom mi lenne akkor.
-Halottnak kell hinniük őket. - mondja folytott hangon.
  Fasza. Még ez is!
  De valahol érthető. Jiu az egyetlen gyermeke, félti és a legjobbat akarja neki.
  Hiába nevelt sajátjaként, a kettő nem ugyanaz.
  A saját vérét nem tagadhatja meg, nem igaz?!
   Kissé el húzódom, majd nagyot sóhajtva le ülök.
-Rendben! Holnap el intézem, de most ha nem gond el megyek le feküdni.
  Minek is ültem le ? Fel állok, majd a szobámba veszem az irányt.
-Kisfiam! - Hallom meg Harin hangját.
-Hm? - nézem kérdőn.
-Köszönöm! - mondja, majd hozzám lépve lábújjhegyre áll és puszit ad arcomra.
-Semmiség anya! - motyogom elérzékenyülve.
  Meg fordulok és a szobámba megyek.
  El gondolkodom az utóbbi napokon. Harin egy ideje betegeskedik, de most elég szembetűnő az állapota.
  Holnap beszélek vele, mert biztos nagyobb a baj mint amit eddig elárult. Döntöm el végül, majd lassan le hunyom szemeimet.

-Jó reggelt! - hajolok meg tisztelet tudóan ahogy az étkező ajtaján be lépek.
  Nevelő szüleim már az asztalnál ülnek, csendben fogyasztva a reggelijüket.
-Jó reggelt kisfiam! - mondja anya, de a hangja nem túl vidám. Még a szokásosnál is sápadtabb.
-Á, Jungkook! - Néz fel Lee Kangwoo, majd fáradtan int kezével hogy üljek le.
  Ki húzom a széket, majd el foglalom megszokott helyem.
-Későn jöttél! - jegyzi meg Kangwoo, én pedig kissé el merengem. - Megint annál a lánynál voltál?
-Nem! Jiut kerestem! - mondom, hisz biztos vagyok benne, hogy Jiyut figyelik, így tudhatják hogy nála nem lehettem.
  Gondolom valaki más töltötte be a hiányomat.
-Ó! - kapja fel fejét Kangwoo. - Mire jutottál? - tolja el tányérját, majd az asztalra könyököl.
-Nos, meg tudtam hol tartják fogva , de sajnos későn értem oda , pedig amint meg kaptam az infót mindent félredobva mentem.
-Ezért nem jelentkeztél? - kérdezi összevont szemöldökkel. Csendben bólintok. Kangwoo nem hülye, vigyáznom kell mit mondok. Ezért aztán bűnbánó arccal le hajtom fejem, úgy folytatom. - Annyira izgatott lettem, hogy egyből rohantam, még szólni is el felejtettem. De így is mire oda értem csak pár hullát találtam!
  Egy darabig csak figyel, majd lassan hátra ereszkedik a székében.
-Tudod! A harag sosem jó mérvadó! Legközelebb azért szólj, mert egyedül bajod is eshet.
  He? Mi van? Mi ez? Dedó?
  Pislogok párat majd vontatottan bólintok.
-Jól van, egyél, aztán vidd magaddal Changbint és keressétek tovább. Nekem ma  sajnos Busanba kell mennem. Este jövök!
-Értettem!
  Nem beszélünk tovább, csak csendben fejezzük be a reggelinket.
  Miután elvonul Harin felé fordulok , aki most az átlagnál is sápadtabb, alíg evett pár falatot na meg rettenetesen szótlan.
-Mi a betegség? - teszem fel kertelés nélkül.
-Hogy mi? - dadogja, de én dühösen horkantok.
-Ne játsz velem, anya! Látom hogy beteg vagy! Tudni akarom mi van!
  Vele valahogy mindig is közvetlenebb volt a kapcsolatom, ezért is merem számon kérni.
-Jungkook... kicsikém!-látom a szemében a könnycseppeket, ezért férfiasan bevallom, eléggé be ijedek.
-Anya... - de csak halk sírás a válasz.
  Fel állok , majd mellé sétálok, aztán térdre ereszkedem előtte.
-Kérlek...hogy segíthetnék ha... ha nem mondod el, mi a baj?
-Ezen nem segíthetsz kincsem! - mondja halkan, le hajtott fejjel. Én meg csak bambán lesek rá.
  Az nem lehet, hogy... Nem, nem!
-Mondd, hogy csak valami...
-Rákos vagyok!
  Ahogy ki ejti a szavakat, úgy érzem fordul velem egyet a világ.
  Jiu el ment, Harin meg súlyos beteg.
  Nem marad senkim... senkim!
  Akárhogy küzdöttem eddig, csak egy szerencsétlen árva maradok, akinek soha nem lesz senkije.
  Csak a bosszú vágy marad, meg az üresség, ami kitölti a lelkem.
  Ölébe hajtom a fejem és hagyom hogy a fájdalom eluralkodjon rajtam.
  Olyan régen sírtam már, szinte el is felejtettem milyen az, mikor a könny végigfut az arcomon.
  Most mégis itt sírok mint valami szaros kis kölyök, de nem tartom vissza.
  Remegő kezekkel simogatja a fejem, vigasztaló szavakat suttog, de vajon úgy lesz-e.
Lehet-e vajon számomra egyszer tökéletes szép életem?  Szerelmem, gyerekeim?
  Kis házam, ahol nincs gyilkolás, nincs harag, veszekedés, csak meghittség és szeretet.
  Mindez olyan elérhetetlennek tűnik, én meg csak zokogok tovább.
  Harin nélkül minden melegség el vész.
-Szeretlekh... anyah..! - motyogom a combjainak, mire finom hangján fel nevet.
-Én is szeretlek... édes kis fiam!
  Szavaira még jobban zokogni kezdek, egyre jobban bele merülve a bánatba.
 
   Meg felelő a hely, már csak két hulla kell, akikre illik a kis szerelmespár személyleírása.
-Remélem ez valami hülye vicc! - jelenti ki Changbin ahogy bezárom a kicsi raktár ajtaját.
-Van jobb ötleted? - kérdezem, mire meg rázza a fejét.
-Ok, akkor már csak hulla kellene. - mondom gondolkodva.
   Szapora léptekkel sietünk, majd csak három utcányira lassítunk. Le vesszük a maszkot, úgy megyünk tovább.
-Hé, monamii! - hallunk egy ismerős hangot, mire Changbin fel szisszen. - Találtatok valamit? -kérdezi Jihyun.
-Na mondd! - sóhajtok egyet.
-Van egy pasija, Kim Taehyung! De ő is eltűnt. A srác Min Yoongi unokaöccse! Hna?
Unottan nézek rá. Mekkora egy balfasz. Ilyen kinézettel én is az lennék.
-Valami amit nem tudunk?
Tátott szájjal les, majd legyint.
-Megyek, Felix vár!
  Ahogy el vonul Changbin felé fordulok.
-Menj haza, majd jelentkezem.
-Hova mész?
-Mondjuk úgy, közelebb kerültem a megoldáshoz!