Bulletproof||Yoonkook

19.rész

Jin pov :

  Torkomban dobogó szívvel ugrottam ki a lassító kocsiból, kezemmel belendítve az ajtót.
  Nem sokat szaroztam, át vágtam a parkolón, de a fotocellás ajtó előtt lelassítottam, mert nem akartam magamra vonni senki figyelmét.
  Mély levegőt véve sétáltam be az épületbe, ahol igyekeztem semleges arccal nézelődni, de nagyot dobbant a szívem mikor az ismerős csicsergő hang meg ütötte fülem.
  A mozgó lépcső közepén álldogáltak, fenntebb két tagbaszakadt fickó bámulta őket mereven, messzebb egy lila fürtös buksi bukkant fel. Nam! Ő lesz az. Idegesen pislogott szét, majd tekintete az enyémbe akadt.
  Halványan bólintottam, mire láthatóan eresztette ki a levegőt, ami valószínűleg belülről feszíthette.
  Elő kaptam a telefonom és Yuna számát kikeresve gyorsan tárcsáztam. Figyeltem ahogy a nő füléhez emeli telefonját. Köszönés nélkül szóltam bele.
-Ne nézz szét, viselkedj természetesen. Fogd Areumot, menjetek a legközelebbi mosdóba és míg nem szólok maradjatok ott!
  Épp le értek, én meg el húzódtam, hogy Areum ne vegyen észre, de Yuna így is észre vett. Láttam a rémületet a szemében, de okos nő volt, így elég hangosan mondta Areumnak hogy menjenek mosdóba, mire a kis angyalka közölte, hogy neki is jó, mert kakilnia kell.
  A helyzet ellenére meg mosolyogtam.Meg vártam míg a mosdóhoz vezető kis folyosóra fordulnak, így el tűnnek szem elől én pedig akcióba léptem.
  Mint aki nagyon siet valahová, "véletlenül" neki ütköztem az elől haladó fickónak, majd teljesen fel háborodva förmedtem rá.
-Hé, nem látsz a szemedtől? Be ne szarj hogy ennyire tiplizel!
-Húzz el az útból! - utasított kedves modorában. Nyomatékosításképp meg lökött a mellkasomnál. Vagyis csak akart, mert én mozdulatlan maradtam.
  Felvonta szemöldökét majd jelzett a másiknak hogy menjen.
-Na mi van, a haverod fél tőlem? - kérdeztem gúnyosan. Ez be talált. A haver meg torpant, majd szinte az arcomba hajolt.
-Mi van, kapni akarsz a pofádba? - Igazán kedvesek ezek a fickók!
-Állok elébe! - löktem egyet rajta, csakhogy minél távolabb kerüljön a folyosótól.
-Mi bajod van? - tette fel kérdését.
-Csak annyi, hogy a legjobb haverom családját követtétek. Mit akartok tőlük? - kérdeztem komoran. A két haver összenézett, majd egyszerre indultak meg, csakhogy én sem voltam rest.
  Nem azért vagyok a hullaházban, mert csak azokkal bírok el, hanem azért, mert sajna nem tudok uralkodni magamon és egynémely hullajelöltet el is juttatom oda.
  Magas vagyok, gyors, harcművészeten nőttem fel, és kibaszott kemény vagyok. Ja meg szerény és kibaszottul jóképű. Jah, miii??
  Nem hezitáltam egy pillanatig sem. Neki ugrottam a közelebb esőnek, de a másodikra hiába vártam, hirtelen tűnt el szemem elől. Aztán két ütés között észleltem, hogy a lilahajú is beszállt a buliba.
  Adok-kapok játékot játszottak, majd a nagy csodálkozás közepette én is kaptam egyet.
-Ez komoly? - csattantam fel. - Hülye vagy bazdmeg? Ezt az arcot akarod el csúfítani? Kinyírlak bazdmeg!
  Neki rontottam, de mint kiderült, nem egy gyenge virágszállal volt dolgom, így végül mindketten adtunk a másiknak rendesen.
  El sodródtunk a folyosótól, nem kis örömömre, de az örömöm nem sokáig tartott, mikor hangos üveg csörömpölésre lettem figyelmes.
  Szinte lassított felvételen láttam ahogy a lilahajú háttal érkezve a nagy üvegfalnak átesik azon, az üvegszilánkok meg mint ezernyi apró gyémánt, szikrázóan csillogva repkednek körülötte, de a lilahajú még időben arca elé teszi karját, majd nagy nyekkenéssel hanyatt vágódik az üveg szilánkokkal teli járólapra.
  Még a szívem is ki hagyott egy ütemet és nem is figyelve arra mit teszek indultam neki, majd indulatosan estem az őt bántalmazó fickónak aki újból támadásba lendült.
  Nam nyöszörögve tápászkodott fel, haja csapzottan hullott arcába és én a helyzet komolysága ellenére is azon kaptam magam, hogy a nyálam csorgatom.
   Meg is lett az eredménye, mert újabb ütés érte az arcom.
-Baszki! - nyögtem mérgesen. A fájdalom kissé hirtelen ért, amitől kissé meg is szédültem.
-Vigyázz! - kiáltotta Nam, majd hirtelen elém ugrott, ezzel egyidőben lövés dördült. Automatikusan kaptam elő pisztolyom, majd lőttem. Észleltem Nam nekem nehezedő testét, amit bal kezemmel meg tartottam, de el borult az agyam.
  Kim Seokjin meg érkezett. Az a Kim Seokjin, aki azóta száműzte önmagát, mióta társa egy küldetésben életét vesztette.
  Az hogy Nam most ugyanúgy vetődött elém, mint akkor ő, mélyről szabadított fel bennem valamit. Valamit, amit mélyen elnyomtam magamban.
  Üvöltve ürítettem ki a táramat, míg már az üresen kattogott.
  Zúgott a fülem, ahogy kezemből ki ejtettem a fegyvert.
  Tudtam hogy mit tettem, de nem éreztem bűntudatot, pedig a látvány gyomorforgató volt, ahogy a két fickó szét lőve hevert a földön, körülöttük patakokban folyt a vér.
   Valahol a közelben sziréna hangja ütötte meg a fülem, a karjaimban lévő pedig lassan elernyedt.
-Ne, ne... - kaptam utána, majd kissé félre húztam, hogy ne a vérben feküdjön, bár Ő is eléggé vérzett.
-Semmi baj! - motyogtam ahogy a földre engedtem, majd fölé hajoltam .
-Miért csináltad? - kérdeztem dühödten, de csak halk nyögés volt a válasz.
  Egyre közelebb hallottam a szirénákat, majd néhány pillanat múlva rendőrök vettek körbe.
   Ahogy meg ismertek el rakták fegyverüket, majd be futott egy mentő is.
  Hordágyra pakolták a lilahajút, majd a kocsiba pakolták, ahová én is követtem.
  Addig is a rendőrök helyszineltek.
-Látlak még? - motyogta Nam elhaló hangon. El mosolyodtam. Naná. Le sem fogsz tudni rázni!
-Amint itt végzek be ugrom hozzád a kórházba. Van esetleg valaki, akit értesíthetek..
-Nincs senki...
  Szomorú arccal nézett rám, de én el kaptam kezét.
-Amint végzek, megyek! - bólintott, majd a mentő kocsija be csukódott és Nammal el vonult . Helyette Yoongi kocsija állt be, ahonnét Hobi és Yoongi ugrott elő.
-Hol van Jk? - kérdeztem szorongva.
-Egy utcával odébb ki dob..
-Hol a családom? - csattant fel Hobi.
-A női mosdóban! - mondtam, majd mindhárman arra vettük az irányt.
  - Hol van R.M?-Kérdezte Yoongi, és mivel sejtettem kit kérdez így csak sóhajtottam.
-Kórházban!
  Yoongi bambán bámult rám, de én meg ráztam a fejem.
-Csak a vállát érte a lövés, viszont ha Ő nem ugrik elém én ott feküdnék, azok helyett.
  Nem szóltunk többet, nem kellettek a szavak. Mindenketten ismerték a múltamat, így mikor kellőképpen meg ölelgettem a lányokat és el köszöntem nem tartóztattak.
  Csak Yoongi kapott el, hogy egy fél perc erejéig magához vonjon.
-Azért Neki szólj, hogy a barátjával mi van.
-Természetesen! - mondta, én pedig el siettem.
   Zakatoló szívvel indultam a kórház irányába!
  Vár a lilahajú. A gondolatra széles vigyor szaladt arcomra és meg gyorsítottam lépteimet!