Rossz srác a szomszédból

14

Fájt és zúgott a fejem, éreztem, hogy forog velem a világ. Valójában pedig, én forogtam a kocsimmal. Karamboloztam. Felborultam, az autóm a feje tetején állt, akárcsak az én életem. Nehezen kaptam levegőt, és éreztem, ahogy minden energiám elszáll. A következő percben már valaki segített kihúzni a roncsból, eltorzult hangokat hallottam, ahogy mentőt hívtak a körülöttem lévő emberek. Magamon kívül voltam.

Órákkal később már a városi kórházban ébredtem. A fejemen zúzódások, horzsolások voltak, mindenhol vér csöpögött belőlem. A telefonomat kerestem, de nem találtam sehol. Fel akartam apát hívni, hogy vigyen ki erről a helyről. Viszont már csak annyit hallottam, hogy nyitódik a kórterem ajtaja.
– Noah.. te meg.. mit keresel itt? Honnan tudtad hogy itt vagyok? – sziszegtem a fájdalmaim miatt. Nehéz volt mozognom.
– Shh Zoe, ne mozdulj. – takart be, ahogy az ágyamhoz ért.
– Mi történt? Miért vagyok itt? – kérdeztem értetlenül, miközben megfogta a kezemet.
– Karamboloztál az éjszaka, és az ott lévő emberek a segítségedre siettek. Egyikük megtalálta a telefonodat és felhívta a legutoljára tárcsázott számot, ami a Matt-té volt. Ő szólt nekem, hiszen úgy gondolta, nekem kellene inkább bejönnöm helyette. Siettem hozzád, ahogy hívott Matt, az előbb pedig pont az apádnak szóltam. Nemsokára ő is itt lesz.

Nem tudtam felfogni a hallottakat. Én okoztam balesetet? És majdnem az életemmel fizethettem ezért a spontán jött "elmegyek itthonról, mert nem érdekel semmi" gondolatért.

– Mi lett a kocsimmal? – eszméltem rá a történtekre. Bele sem mertem gondolni, de nagy valószínűséggel tudhattam, hogy mit kapok válaszként.
– A felismerhetetlenségig összeroncsolódott – vett mély levegőt mindeközben –, de így maradhattál te életben. Ha az apád nem szereli be a plusz légzsákot, bele sem merek gondolni mi történt volna. – Noah arcán láttam lefolyni a könnyeket.

Fájt ugyan minden porcikám, de mégis közelebb húztam magamhoz. Azt akartam, hogy tudja, hogy nem mentem el, hanem a sors is úgy akarta, hogy vele maradhassak. Óvatosan, vigyázva rám visszaölelt és ugyanúgy mint eddig bármikor, most is melegséget árasztott az ölelése.

– Lassan kell mozognod, sőt nem is igazán kellene. Eltört két bordád is, így most különösképpen figyelni kell, hogy mit csinálsz. – mondta el, hogy mit tudott az orvosból kiszedni. Nem hittem el, hogy ez az én életemmel történik meg, egyszerűen túl bonyolult ahhoz.

Nemsokára már apa is megjött anyával kézenfogva, hallottam ahogy a folyosón beszéltek a dokival, aki engem kezelt.

– Azt mondták, még egy jó ideig bent kell tartaniuk. Ez lehet több hét is akár. – nézett maga elé apa. – Hogy gondoltad ezt Zoe? Azt hiszed, hogy ez vicces volt bárkinek is? Hm?
– Dom! - szólt rá anya. – Ennek nem most van itt az ideje. A lányod meg is halhatott volna, te pedig most bombázod a fejét mindennel. Miért nem tudnál kicsit másra is figyelni? Kérlek!

Apa torkában elakadtak a szavak. Ránézett anyára, és mintha elszégyellte volna magát, maga elé hajtotta a fejét ismét.
– Ne haragudj Zoe. Nem úgy gondoltam, csak bosszant ez az egész, főleg ami a hétvégén történt. – villantak be képfoszlányok arról a vasárnapról. Sötétség, fegyverek, kötél, őrök, Noah, a sok holt test. Felkavaró érzés volt ezekre gondolni.
– Baj lenne, ha ketten maradhatnánk Noah-val? – néztem anyára a válaszát várva. Nem mondott semmit, csak megfogta apa kezét és kisétáltak a szobából.

– Minden rendben? Mármint amiért kiküldted apádékat. – kérdően nézett rám, miközben fekete haját kezével hátrafésülte.
– Csak meg akartam köszönni. Mindent, amit tettél értem, és azt, hogy most is itt vagy. – félénken néztem fel szemeibe. Azt gondoltam, hogy haragszik rám, amiért én kioffoltam azóta a suliban.
– Hé, kislány – emelte fel az állam. – nem kell semmit sem megköszönnöd. Inkább én tartozok bocsánatkéréssel és magyarázattal a történtekért.
Elmesélte, hogy hogyan került kapcsolatba Ian-nel, mi köze volt neki a családjához és hogy emiatt költözött ide a családjával. Ő csak meg akarta védeni őket, akár az életének árán is. Miközben errőlbeszélt, éreztem ahogy megteltek szemeim könnyekkel.
– Miért sírsz? Valami rosszat mondtam? – törölte le ujjaival a könnycseppeket az arcomról. Érintésébe még mindig beleborzongtam, de ez a jól eső fajta.
– Csak megérintett, hogy mi mindent lettél volna képes tenni a családodért.
– És érted is – nézett mélyen a szemembe.

Óvatosan közelebb kúszott hozzám az ágyon, nem megszakítva tekintetünket. Az egyik kósza hajtincsemet a fülem mögé tette, majd megfogta az arcomat. Belehajtottam a fejem a kezei közé és mosolyogtam az arcába. Egyre közelebb hajolt, ajkaink között szinte már szikrázott a levegő és behunytam a szemem.