Szívszorító

1. "Üdv drága kisvárosunkban!"

Texas méltán híres az izgalmas rodeókról, az olajkitermelésről, a mennyei ételeiről és jó hangulatú barbecue-król.

Ebben a déli államban található a városka, ahol lakom: Marble Falls.
Itt születtem és itt is nőttem fel, majd itt is ragadtam.

Annak ellenére, hogy rengeteg tervem volt, céljaim és elképzeléseim, végül nem valósítottam meg őket.
Amikor döntés elé kerültem,nem volt bennem elég erő és elég szilárd akarat, hogy belevágjak, így tehát itt maradtam.
Mindennek már 6 éve.

Persze a városunk gyönyörű és kellemes is itt élni, hiszen a környező tavak remek lehetőséget nyújtanak arra, hogy kempingezni, horgászni vagy túrázni tudjon az ember. Ebből fakadóan sok turista is megfordul a városban. Szóval önmagával a várossal minden rendben, na de a lakói.... az már teljesen más.

Igazi déli kisváros lévén mindenki ismer mindenkit, és mindenki tud mindent a másikról. Vagyis majdnem mindent.
Így egyben átok és áldás az, hogy bármerre megyek, mindenhol ismerősökbe botlok.

A családok magánélete tabu, féltve őrzi mindenki a saját kis mocskos vagy fájdalmas titkát. Ennek ellenére az emberek igyekeznek mindenki más dolgaiba szorgosan beleütni az orrukat és a kéretlen tanácsaikat osztogatják.
Na és ha egy titok végül kitudódik, akkor ez a békés város kifordul magából és hosszan taglalják egymással a szaftos részleteket.

Penelope Dashwood vagyok, 25 éves.
Apám a helyi lelkész, anyám háztartásbeli. Nyilván már nem lakom velük.
Van egy kicsike albérletem, közel hozzájuk, ahol jelenleg egyedül élek. Nem is olyan régen még a barátommal laktunk együtt ott,de szakítottunk. Vagyis szakítottam vele.
A barátom, Trey, katona így nagyon keveset volt itthon és ez rányomta a bélyegét a kapcsolatra. 3 évet voltunk együtt, már gyerekkorunk óta ismertük egymást.
De 4 hónapja, pont mielőtt ismét kiküldetésre indult, szakítottam vele. Mondhatni barátságos viszonyban intettünk búcsút egymásnak, nincs harag, mert megértette az érveimet.
Azóta egyedül vagyok,egyedül élek.

A szüleimre visszatérve: az egész város tiszteli és csodálja őket. Szerintük apám a jóságos, kedves mindenben segítőkész lelkész pedig egyátalán nem az.
Apám megjátsza az ájtatos, hithű embert, de valójában ő a legnagyobb képmutató akit csak ismerek, aki manipulálja a körülötte lévőket. Anyám pedig depresszióban szenved, és a nyilvános megaláztatástól tartva nem meri elhagyni apát. Évek óta gyógyszereket szed és nagyon aggódom érte.

Csodálom, hogy ezekre a titokra még nem derült fény, bár az is igaz, hogy apa nagyon jól játsza a szerepét és a templomba járó hívekben fel sem merült a gyanú,hogy valami gond lehet az ő imádott lelkészükkel.
Pedig, ha tudnák.....

Én az egyik helyi cukrászdában dolgozom.
Nagyon szeretem a munkámat és ott úgy érzem, igazán ki tudok teljesedni, amikor a sütiket készítem.
Lekötnek a feladatok és el tudom terelni a gondokról a figyelmemet. Az az én kis békés helyem. Emiatt is van az, hogy sokat vagyok bent, sokszor még a munkaidőn kívül is.

A cukrászda Mrs.Halloway-é, ő az üzletvezető, de nem sokszor van bent. Inkább csak én és a másik alkalmazott, Bella, tartjuk a frontot.

Az életem csordogált a saját kis medrében, egyik nap telt a másik után. Eljártam dolgozni, igyekeztem apámat a lehető legtöbbször elkerülni, látogattam anyámat.
Aztán életem új szakasza egy júniusi délutánon elkezdődött. Persze ezt akkor még nem is sejtettem.

A cukrászda a jóidő miatt szinte egésznap tele volt ,így nagyon csinos kis forgalmat termeltünk aznap.
Bella a kasszát kezelte és kiszolgálta az embereket, én pedig hátul készítettem a sütiket.

De 4 körül Bella berontott a konyhába:
- Penny, muszáj elrohannom!- hadarta- Joe nem tud elmenni Kathyért az oviba. Tudod tartani a frontot? Mert akkor már nem is jönnék ma vissza.- nézett rám könyörgőn
- Öhm... persze, menj csak.- bólintottam, majd kimentem a pult mögé.
"Na igen, Joe , Bella pasija, mindig talált kifogásokat,csak ne kelljen felállnia a pókerasztaltól.Persze szerette közös gyereküket Kathyt,de azért nem versengett az év apja címért....

Az üzletben már csak két néni ücsörgött, lelkesen beszélgetve egymással ,néhány szelet sütemény fölött.

Mivel nem igazán volt tennivaló éppen, letöröltem a pultot és az üres asztalokat. Bepakoltam a mosogatógépbe a tányérokat és az evőeszközöket meg a poharakat,csészéket.
Miután ezekkel is végeztem, kivettem a frissen sült piskótákat a nagy, ipari méretű sütőnkből.
A bejárati ajtó csengője szólalt meg ekkor,tehát kisiettem a konyhából az eladótérbe.
Egy hihetetlenül sármos, sötétszőke hajú, magas, jól öltözött férfi állt a pult előtt és körbe nézett.

- Jó napot!- köszöntem vidáman, egy kicsit túl vidáman talán
- Jó napot!- nézett rám gyönyörű zöld szemeivel
- Mi adhatok?- kérdeztem barátságosan
- Egy hosszúkávét kérnék elvitelre.- mondta kellemesen mély hangján
- Cukor? Tej? Édesítő?
- Nem, feketén iszom a kávét.- felelte
- Oké.- bólintottam és gyorsan hozzáfogtam a kávégép beállításához
"Ki ez a fickó?! Tuti valami turista."
- Átutazóban?- fordultam felé, miközben a gép darálta a kávét
- Tessék?- kérdezett vissza , mintha elmerengett volna valamin az előbb
- Átutazóban van itt?- kérdeztem ismét
- Nem.- rázta meg a fejét - Most költöztem ide a szomszédba.- mondta
- Mi? Mármint hogyan?- hebegtem
- A szomszédos épületet vettem meg. Odaköltöztem. Éppen most pakolnak be a költöztetők.- mosolyodott el zavart arcom láttán
- Ó, akkor üdv drága kisvárosunkban!- mosolyogtam udvariasan és átnyújtottam a kávét ,elviteles pohárban
- Köszönöm. - felém nyújtotta jobb kezét- Dr. David Harris vagyok.
- Penelope Dashwood.- ráztam meg puha, meleg kezét
"Doktor?!"
- Maga orvos vagy ügyvéd?- kérdeztem kíváncsian
- Orvos vagyok.- felelte mosolyogva
- Esetleg az itteni kórházban dolgozik?
- Igen. Vagyis ott fogok napokon belül.- bólintott- Sebész vagyok, de már közölték is velem, hogy igen sokat kell majd ügyelnem is.
- Nem lehet könnyű.- mondtam elgondolkodva
Vállat vont.
- Ez a hivatásom.- mosolyodott el büszkén- Szép ez a város.- váltott témát- Régóta él itt? Esetleg valami jótanács? -nevetett halkan
"Nem elég, hogy szemtelenül helyes, de már a nevetésétől mindjárt elolvadok..."
- Itt születtem, itt éltem mindig is.- feleltem vállat vonva- Tanács? Hmm.-tűnődtem el nevetve- Kétszer is gondolja meg kinek és mit mond.- mondtam halkan, hogy a nénik meg ne hallják, majd a pultra könyököltem hogy közelebb hajoljak- Itt sok pletykafészek van ám.- suttogtam- Agyafúrt és kíváncsi déliek lakják ezt a várost, jobb ha óvatos.- suttogtam, majd ő is a pultra támaszkodott
- Köszönöm a kávét és a tanácsot Ms. Dashwood.- suttogta utánozva a mozdulataimat, majd elmosolyodott- Nagyra értékelem.

Hátrébb húzódtam.
- Hívjon csak Pennynek. Mindenki így hív.- pirultam el
Kifizette a kávét és jelentős borravalót hagyott a pulton, majd rámnézett
- Örülök a találkozásnak ....Penny.- mosolyodott el lassan- Szép napot!- intett
- Önnek is Dr. Harris.- biccentettem lassan
Majd ő kiment az ajtón.

Hátraszaladtam és sietve megmostam az arcom hideg vízzel.
Alig tértem magamhoz.
"Ez meg mi volt?! Atyaég! Ez a pasi!" Na de mostmár elég a kislányos olvadozásból!"

Minden igyekezetem ellenére a szívem hevesen kalapált, és csak nagy erőfeszítéssel tudtam a feladataimra koncentrálni a munkaidő hátralévő részében.

Sziasztok!
Kíváncsiak vagytok a sztori további részeire? Legyen folytatás?🤷🏻‍♀️😊