Szívszorító

36. "Ha nem írod alá..."

A feszült csend szinte vágható volt a folyosón.
Az apám marka vasbilincsként szorította a csuklómat.Oldalra kapta a fejét, David irányába és hirtelen eleresztette a karomat.

Szemeimet dühös könnyek szúrták ahogy apámat néztem.
Eközben több nővér és orvos is a folyosóra jött, meglepetten konstatálva a kialakult helyzetet.
- Elnézést, csak felzaklatott ez az egész...szörnyű!- szólalt meg a képmutató apám
- Menj a közelemből!- emeltem fel a hangom
- Leányom, a sokk miatt félrebeszélsz.- mondta  sajnálkozóan
- Felfordul tőled a gyomrom. Látni sem akarlak!- vicsorogtam rá majd sarkon fordulva a kijárat felé siettem

David utánam szaladt
- Penny!- szólongatott
Ismét sírtam, ami eléggé meglepett mert annyi bőgés után úgy éreztem, hogy teljesen kiszáradtam.
Megálltam ahogy kiléptem az ajtón és bevártam Davidet
- Mutasd a csuklód!- mondta szelíden
Felemeltem és óvatosan megnézte a vöröslő kéznyomot- Nagyon fáj?- kérdezte aggódva
- Kibírom.- vontam vállat
- Jelentsd fel!- mondta ahogy az államat megfogva megemelte és a szemembe nézett
- Semmi értelme. Nem fognak hinni nekem.- mondtam lemondóan
- De, igenis fognak. Többen is láttuk a most történteket. Tanúk vannak az igazolására. Ebből nem vágja ki magát.- mondta indulatosan David
- Mi van ha elengedik egy kis figyelmeztetéssel?-kérdeztem kétségbeesve
- Mi van ha nem?!- kontrázott rá- Ha meg mégis, akkor lesz végre hivatalosan a rendőrségi rendszerben nyoma annak, amit művel.
- Igazad van.- feleltem belátva a helyzetet
- Elkísérjelek? Hamarosan műtenem kell, de utána el tudok menni veled a műszak után.- mondta lágyan, folyamatosan az arcomat vizsgálgatva- Megmondtam, hogy nem hagyom, hogy bántson.- mondta halkabban- Legszívesebben szétverném a rohadékot, de azzal nem lennénk közelebb ahhoz, hogy elnyerje a neki járó büntetést. Az igazságszolgáltatásra kell bíznod a dolgot.
Bólintottam
- Köszi, de nem kell elkísérned, egyedül is megbírkózok vele.
Magához ölelt és a füpembe suttogta:
- Büszke vagyok rád.
Szívem hatalmasat szaltózott a gondoskodó, édes szavaitól
- Köszönöm. Szeretlek.- suttogtam a mellkasába
- Én is szeretlek.- suttogta alig hallhatóan- Hívj ha bármi van. Ha éppen műtenék, akkor utána amint tudlak visszahívlak.
- Oké.- húzódtam el
Búcsút intettünk némán, majd taxit fogtam és a rendőrörsre mentem.
—————————————————
A rendőrök felvették a jegyzőkönyvet és fényképeket is készítettek a már enyhén liluló csuklómról.
Egy-két ismerős rendőr is volt az őrsön, akik természetesen abszolút kétkedve hallgatták a feljelentésemet.
Olyan arcot vágtak, mintha csupa kitalált mesét adtam volna.
Mindenesetre felvették a jegyzőkönyvet és azt mondták, hogy kapcsolatba fognak lépni a kórházzal illetve vègül majd az apámmal,
utána tájékoztatni fognak.

Céltalanul bolyongtam az utcákon, foglalmam sem volt mihez kezdjek. A cukrászdába nem akartam bemenni ilyen állapotban, meg amúgy is beteget jelentettem; haza sem akartam menni, mert megőrjítene a csend, hiszen csak a rettenetes gondolataim kergetnék egymást a fejembe, az pedig csak még inkább kiborítana.
Az anyukámat akartam látni, de félte hogy a pszichopata még ott lehet.
Muszáj volt erőt vennem magamon, így mégis csak visszamentem a kórházba.

Legnagyobb szerencsémre az apám már nem volt ott, a nővérek mondták, hogy nem sokkal utánam elsietett.
- Kér valamit kedvesem?- kérdezte az egyik nővér, amikor ellenőrizte anya állapotát a gépeken
- Nem köszönöm.- ráztam meg a fejemet
- Órák óta itt ül és rettenetesen sápadt.-sopánkodott
- Jól vagyok.- mondtam halkan
- Egy kis vizet legalább igyon, mert rosszul lesz még a végén.- nyomott a kezembe egy kis műanyag poharat vízzel megtöltve
- Köszönöm.
- Mikor evett utoljára?- tette csípőre a kezét
- Reggel.- feleltem kurtán- De nem akarok enni, nincs étvágyam.
- Meg a nagy fenét!- horkant fel- Máris hozok valamit, ennie kell!- viharzott ki
Percekkel később megjelent egy szelet csokival és többszöri kérlelés utàn meg is ettem.
Hálásan mosolyogtam rá.