Szívszorító

6. " Szürreális és felemelő."

Néhány másodpercig toporogtam David lakása előtt, mire gyűjtöttem annyi bátorságot, hogy becsöngessek. Megnyomtam a csengőt és pillanatokon belül kitárult az ajtó előttem.
- Szia Penny!- mosolygott rám nagyon édesen David
- Üdv!-intettem egyik kezemmel, másikkal tartottam a tálcát
- Hű, mit hoztál?- siklott tekintete a tálcára, de mivel, letakartam alufóliával, esélytelen volt megnéznie , hogy mi is lapul rajta
- Csak egy kis apróság. - mondtam
- Gyere be!- invitált a lakásába- Ott találsz vendégpapucsot.-mutatott az előszobabútor elé, ahol már valóban ki volt készítve egy pár szürke papucs
- Oké, tessék ezt akkor oda is adnám. -nyújtottam át vidáman a tálcát
- Köszönöm. -csillant fel a szeme, majd amint átvette az alufóliát le is kapta róla sietve- Ahh, imádom a szamócát!- kiáltott fel boldogan és rám mosolygott- Köszönöm Penny!
- Ezt már mondtad. -kuncogtam, miközben levettem a szandálomat és belebújtam a papucsba.
Mivel nem jött reakció Davidtől, rá emeltem a tekintetemet.
- Gyönyörű vagy.- mondta lágyan , miközben tekintete fogva tartotta az enyémet
Nagyot nyeltem és igyekeztem összeszedni magamat, hogy felelhessek valamit, de attól tartottam, hogy csak valami cincogásra futná, semmi többre, így lesütöttem a tekintetemet és éreztem, hogy fülig elpirulok.
- Köszi.-suttogtam
- Khm...-köszörülte meg a torkát, mintha ő is azon lenne, hogy összekapja magát- Gyere, körbevezetlek, amíg megérkezik a vacsoránk!- mosolygott rám, én pedig követtem.
- Nem te főzöl? - nevettem halkan
- Mondtam már, hogy szörnyű szakács vagyok.- nevetett - Inkább megkímélnélek a szenvedéstől. Jobb lesz hidd el, ha ezt profikra bízom. Na, gyere.-kacsintott

A konyhával kezdtük, mivel a tálcát letette a négyfős konyhaasztalra. Az egész lakás minimalista stílusú,de nagyon elegáns bútorokkal volt berendezve, minden letisztult, modern és nagyon menő volt. Tipikus legénylakás.
- Szép nagyon a lakásod. -mondtam, amikor csengetett a futár
- Pillanat és jövök, addig foglalj helyet az asztalnál nyugodtan.- mutatott a konyha irányába
Tettem amit mondott, amíg ő hallottam, hogy átvette az ételt.
- Nem tudtam, hogy mit szeretsz így rendeltem többfélét. -mondta és letett kettő telepakolt szatyrot az asztalra.
-Te jó ég! David.... de ezt meg is kérdezhetted volna mondjuk sms-ben, meg amúgy nem is vagyok válogatós.- nevettem elpirulva
- Nos, most már mindegy, nemde? - nevetett- Válassz bármit, addig megterítek.

Végül baconos csirkemell csíkokat választottam, jázmin rizzsel, David pedig steaket evett, grill zöldséggel.
- Jó étvágyat. - mosolygott rám
Egymással szemben ültünk le.
- Köszönöm, viszont. -mosolyogtam én is

Vacsora közben végig beszélgettünk, többnyire átlagos dolgokról, kinek mik a kedvenc dolgai, helyei stb, de aztán kicsit komolyabb vizekre eveztünk.
- Na, és miért lettél cukrász?- kérdezte- Befejezted? Elvehetem?- mutatott az üres tányéromra
- Ó, hagyd csak, majd én...-
- Penny, a vendégem vagy. Nem kell pakolnod.-nevetett- Majd én. -és óvatosan elvette előlem
- Finom volt köszönöm.
- Egészségedre, én köszönöm, hogy eljöttél. -nézett vissza rád édesen- Üljünk át a nappaliba, mit szólsz?
- Persze.- s már indultam is és leültem a kanapéra
Percek múlva ő is megérkezett és lazán leült mellém.
- Öhm, szóóóval miért lettem cukrász?-ismételtem el a kérdését- Hát, édesszájú voltam mindig is, az is maradtam-kuncogtam halkan- és anyukámmal gyerekkoromban sok sütit csináltunk együtt. Azt pedig utána mindig meg is eszegettük.- nevettem elmerengve a szép emlékeken- Tiniként már egyedül is próbálkoztam és 99%-ban sikerültek is. Eredményes voltam, így megvolt a folytonos motiváció, na meg ugye ami jól sikerült abból tudtam majszolni is, így duplán szerettem. -nevettem fel és David velem nevetett- Megszerettem, nem éreztem sosem tehernek. Imádom benne,hogy kreatív lehetek és hogy elcsendesedhetek, elmerülhetek benne, s eldöntöttem, hogy én ezt szeretném csinálni. Jó látni például, azt ahogyan mondjuk egy szülinapi tortát elvisznek, olyankor mindig belegondolok, hogy összegyűlik az a család és megünneplik a szerettüket.-elmosolyodtam- Szeretem a gondolatot, hogy az emberek boldogságához, ha egy kicsi részben is ,de hozzájárulhatok.- pirultam kicsit el- Bocsi, olyan béna vagyok, fecsegek itt össze-vissza.-legyintettem
- Nem béna vagy, hanem bámulatos.-felelte mosolyogva
Nagyot nyeltem és biztos voltam abban, hogy a szívem annyira hangosan dübörög, hogy ő is tisztán hallhatja.- Kérsz valamit inni?- váltott témát, mire reagálhattam volna. Na nem mintha bármi értelmeset ki tudtam volna préselni magamból...
- Igen, köszönöm.- ekkor egy kicsike hűtőhöz sétált és elé guggolt, majd kinyitotta
- Vörös, rosé, fehér?- nézett vissza rám a válla fölött
Ekkor megláttam, hogy borok voltak az apró hűtőben.
- Rád bízom. - vontam vállat- Nem értek sajnos a borokhoz.- vallottam be
- Nos, akkor legyen ez, szerintem ez tökéletes lesz a süteményedhez.- mutatott fel egy üveg fehérbort
- Rendben. - vigyorogtam- Kiszaladok felvágni és hozok be.- pattantam fel a kanapéról
- De ne...-kezdte David
- Kérlek! Utálom, hogy ilyen tétlen vagyok. Kééérlek!- néztem rá kiskuytaszemekkel
Néhány másodpercig szívszaggatón gyönyörű szemeivel csak nézett engem és lassan, széles mosoly terült el arcán.
- Hogyan is mondhatnék nemet ennek a szépséges arcnak?!- kérdezte lágyan ,fejét finoman oldalra döntve
Széles, boldog mosolyt villantottam felé majd vidáman kimentem a konyhába. A desszertes tányérok és a süteményes villák már ki voltak készítve a pultra. Vágtam mindkettőnknek egy-egy szeletet és visszamentem a nappaliba.
Mire visszaértem, David már töltött egy-egy pohárnyi bort. Leültem a kanapéra és elé tettem az egyik tányért. Ő pedig közben elém tolta az egyik poharat.
Halkan megettük a sütit, közben kortyolgattuk a bort.
- Finom ez a bor, jót választottál. Látszik, hogy értesz a borokhoz.
- Fogjuk rá.-vont vállat szerényen mosolyogva- Örülök, hogy ízlik.

Eszegettük tovább a sütit.
- Ez nagyon jól sikerült. Hozok még egyet. - mondta elégedetten David miután megette a szeletet, s felemelkedett a kanapéról
- Majd én. - álltam fel én is
- Penny, nem kell körbe ugrálnod, te vagy a vendég ,én ugrállak körbe téged. - nevetett szívből jövően- Csüccs!- mutatott a kanapéra - Te kérsz még?
- Nem köszi.- ráztam meg a fejemet
Mikor visszatért a kanapéra megkérdeztem:
- Na és te miért lettél sebész?- néztem rá kíváncsian
Megrágta a falatot, ami a szájában volt éppen,majd válaszolt:
- Nos, a szüleim orvosok, a nagyszüleim is, sőt az ő szüleik is azok voltak. Mondhatjuk, hogy örökletes a dolog.- nevetett halkan
- Hű.- ennyit tudtam kibökni
- De nyilván nem csak ez az oka. Szeretem, hogy nagy precizitást követel, fegyelmet és odafigyelést. Szeretem az adrenalint, ami elönt egy-két komolyabb helyzetben. Ez hajt előre, a tudat, hogy meg vannak a lehetőségeim, a tudásom és a képességeim, hogy megmentsem vagy legalábis jobbá tegyem egy embernek az életét. Na és igen, az is igaz sajnos, amit szoktak mondogatni a sebészekről: mindegyiknek van egy kis isten-komplexusa. Valóban semmihez sem fogható az az érzés, hogy egy ember élete van a kezedben. Szürreális és felemelő.

Tátott szájjal hallgattam a monológját.