Megsebezve /BEFEJEZETT/✔️

Mi van velem?

„Az ördög nem alszik. Fülig csipás lehet már a rohadék."

Amikor kinyitom a szemem először a fehér mennyezetet pillantom meg és utána megcsap a kórház szaga: vegyszerek, gyógyszerek és amit általában az emberek nem éreznek: vér.
Nagyon rosszul vagyok, igazából visszaemlékeznem is nehéz, hogy mi történt velem...annyira emlékszem, hogy apa munkatársa elmesélte, hogy mi történt egy Bree Tanner nevű lánnyal, ezután elsötétedett velem a világ.
És még valami dereng: álmodtam. Pedig a vámpírok nehezen tudnak álmodni, de arra már nem emlékszem, hogy ki volt az álmom főszereplője.
Amúgy pedig miért ájultam el? Ennyire megviselt volna Bree eltűnése? Ez még valós is lehet, viszont egész nap nyomott hangulatomban voltam.
Forks tényleg nem tesz jót nekem, még a végén itt lelem a halálom, például megfulladok...mostanában elég sokszor akarok megfulladni, szóval lehet, hogy ez egy jel...Viccen kívül nem tudom, hogy mi a fene van mostanság velem. A vámpírok nem szoktak csak úgy elájulni.
Huszonötév alatt nem jöttem rá, hogy hogyan működik a testem...Teljesen normális vámpír vagyok...ja, mégsem...
A kórteremben, ahol fekszek csak az az egy ágy van, ahol én heverek, szóval, ha ismereteim nem csalnak, akkor ez egy magánszoba.
Köszi, apu és Carlisle! Majd meghálálom.
Kinyílik a szobám ajtaja és az a nővér lép be rajta, aki múltkor mérte a vérnyomásom a majdnem baleset után.
Az ázsiai származású hölgy csóválni kezdi a fejét majd megszólal:

– Te tényleg vonzod a bajt...

– Igen, most már rájöttem. – mondanám mosolyogva, de a fejembe belenyíllal a fájdalom.

Beverhettem a fejem?
Az életemet rátenném, hogy Aro elátkozott.
LÉGY ÁTKOZOTT A VOLTURIVAL EGYÜTT, kiabálom magamban, majd az oldalamra fordulok, talán, így nem fog annyira fájni a fejem.

– Hozzak neked valamit? – kérdezi a nővér (időközben eszembe jutott, hogy Jackienek hívják).

– Carlisle-t! – mondom.

Basszus! Ezt komolyan hangosan kimondtam?
A párnába temetem a fejemet, így nem látom Jackie arcát, de biztosan megjegyzett magának, viszont biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen páciens, aki Carlisle után érdeklődik. Lefogadom vannak emberek, akik direkt ő miatta jönnek be a forksi kórházba.

– Hívjam ide Dr. Cullent? – néz rám értetlenül.

– Ne! Vagyis de! Ajjj, tudja mit inkább fojtson meg! – mondom a sírás határán.

Miért akarok én ez miatt sírni?
Elájulok, sírni akarok apróságokon, fáj a fejem...ez valami béna vámpír vírus?
Ha hisztériás rohamot kapok annak sem én, sem az apám, sem pedig az ügynökeim nem örülnének...milyen jó szalagcím lenne például a New York Timesnak: „A belügyminiszter keresztlánya, aki ráadásul a FBI egyik legjobb ügynöke begolyózott és kényszerzubbonyban kellett elvezetni a forksi kórházból."
Anyám...most meg megsülök olyan melegem van...lehet, hogy klimaxolok?
Jackie nővér lassan kifordul a szobámból, így egyedül maradok.
Meddig maradhattam én egyáltalán ájult?
A másik oldalamra fordulok, hogy a kisasztalon lévő naptárra tudjak figyelni.
Tegnap délután kettő fele ájultam el, ma délelőtt tizenegy óra van. Ki az isten marad ennyi ideig önkívületi állapotban?
Valószínűleg apám a telefonomat elrakta, mert nincs az asztalomon, így még értesíteni sem tudom a barátaimat, hogy minden rendben velem, bár amennyire ismerem őket tuti, hogy kint ülnek a váróban.
Egy kórházi ruha van rajtam és nem akarok belegondolni, hogy ki öltöztetett át, habár a mocskos fantáziám elkezd történeteket gyártani...legalább a fehérneműim megmaradtak rajtam.
Körülbelül öt perc telik el, amikor realizálom, hogy most meg szétfagyok.
Bekapcsolt a légkondi, biztosan.
Körülnézek a kis szobában, de nem látok semmilyen ilyen szerkentyűt.
Mi az istennyila van velem?
Inkább lehunyom a szemem, hogy egy kicsit szunyókáljak, mert már nem bírom idegekkel a testem hülyeségeit.
Ekkor benyitnak az ajtón.
Azt hittem, hogy Jackie jött vissza, de meghallom az édes hangját az én vámpíromnak: