Megsebezve /BEFEJEZETT/✔️

Ébredés

„Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindig születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni."

Biztos vagyok benne, hogy a pokolba kerültem, a szememet még nem bírom kinyitni, de a fájdalom még mindenhol ott van. A lábamban lévő fájdalom ugyanolyan, mint amikor belém döfték azt a tőrt, illetve a két combom közötti fájdalom sem enyhült, ráadásul az utóbbi miatt teljesen megalázva érzem magam. James lényegében megerőszakolt az ujjaival. Bár kitudja...lehet, hogy ezek a kínok már el is múltak, csak újra megtették velem a pokolban. Annyira fáradt vagyok és szinte semmire nem emlékszem. Megölték Jamest ez az utolsó emlékem, ezután nem emlékszem semmire. James meghalt és ez a lényeg. Soha nem fogja fenyegetni Alicet vagy bárki mást.

– Olyan kiszolgáltatottan fekszik. – suttogja valaki.

– Édes Istenem! Miért engedtük el arra a kiképzésre? Akkor nem történt volna meg ez. – suttogja egy női hang. – Jaj, Charlie ilyen rosszul még sosem festett!

Miért hallom anya és apa hangját? A pokolban lehet hallani az élők szavát?
Azt erősen kétlem, viszont, ha nem a pokolban vagyok, akkor csak egy magyarázat van rá, hogy miért hallom őket.
Túléltem.
De erre gondolni sem merek, hiszen még a szememet sem tudom kinyitni.
Pedig, ha megakarom tudni hol vagyok muszáj lesz.
A fehér fény irritálja a szememet, amikor kinyitom, így gyorsan visszacsukom, majd újra kinyitom nagyon lassan.
Egy ágyban fekszem, amikor lenézek magamra látom, hogy mindenféle cső és zsinór áll ki belőlem.
Az egyik kezembe az infúzióstű, a másikba pedig egy sárga zsinór vezet egy zacskóba lévő folyadékba.
Sárga zsinór, tehát morfiumot kapok.
És még ígyis mindenem fáj.
Az orromból is cső áll ki, tehát mesterségesen táplálnak.
Túléltem!
Azt a rohadt! Élek!
Ficánkolni kezdek, mert valahogy nagyon kényelmetlennek érzem a pozíciót, ahogy fekszem.
Anyuék azonnal rám figyelnek. A szemükbe akarok nézni, de a szemem akaratom ellenére lecsukódik. Az a morfium nagyon kiütött. Hallom az EKG hangját, amit hozzám kötöttek, teljesen normálisan csipog.

– Anya...Apa...– mondom rekedten.

Mind a ketten azonnal odajönnek hozzám én pedig kinyitom a szemem.

– Édes kislányom! – kezd el sírni anyu.

Ha valaki az utcán megállítana minket meg nem mondaná, hogy ő az anyám, szerintem azt feltételeznék, hogy a nővérem. Anya a génjei miatt nem néz ki harminc évesnél többnek, pedig már a negyvenes évei közepén jár. A bőröm színét és a hajamat is tőle örököltem, viszont anya haja a válláig ér és szőke tincsek találhatóak benne. A fekete kosztümjében úgy néz ki, mint egy vállalkozó, aki mindent megtesz a pénzért, ezzel szembe anyám ennek az ellentetje.
Apa sem bírja sokáig és ő is sírni kezd.
Most ébredtem fel erre ezek sírnak...kedves fogadtatás.

– Könyörgök ne sírjatok, mert visszaalszok! – morgok rájuk.

Nevetni kezdenek, de közben a szemükből még mindig folynak a könnyek.

– Szólok az orvosodnak. – jelenti ki Charlie, majd kisétál az ajtón.

Ugyanabba a kórteremben vagyok, mint a múltkor.

– Mi történt? – kérdezem anyától minden erőmet összeszedve, hogy ne hablatyoljak.

A morfium nem éppen jól hat a nyelvemre, de megbirkózok ezzel a mondattal.

– Édes kis csillagom! – szipogja anyám. – Nem is tudom, hogy elmondjam-e...

– Jó lenne...

– Miután megsebeztek, behoztak ide élet-halál között. Négyszer kellet újraéleszteni és az orvosok már lemondtak rólad, de te visszajöttél az élők közé, annyi vért vesztettél, babám...Ha nincs Dr. Cullen, akkor már halott lennél. – mondja, miközben a homlokomat simogatja.